Az utóbbi időben mind a sajtóban, mind a tudományos diskurzusban egyre gyakrabban jelenik meg a hibrid háború (továbbiakban HH) kifejezés. A 2014 óta Ukrajnában zajló eseményeket is HH-ként értékeli az újságírók és a kutatók többsége, azonban születnek ezzel ellentétes véleményt megfogalmazó cikkek és tanulmányok is. Egyes esetekben magának a HH elméletének létjogosultságát is kétségbe vonják. Peter Dickinson például az Atlanti Tanács honlapján közzétett cikkében fejezi ki értetlenségét annak kapcsán, hogy a média miért használja Ukrajnával kapcsolatban a HH kifejezést, ezzel is csökkentve Oroszország számonkérhetőségét. Véleménye szerint rengeteg információ áll rendelkezésre a közvetlen orosz szerepvállalásra, érdemes akár csak a maláj utasszállító lelövésére gondolni. Valóban, a HH-ra többször úgy hivatkoznak, mint egy „kvázi háborúra”, relativizálva ezzel az ellenálló felek, jelen esetben Oroszország és Ukrajna felelősségét. A híreket olvasva megfigyelhető, hogy bár a HH gyakran használt és divatos fogalom lett, sokan még sincsenek tisztában annak pontos jelentésével.

A 2014-től napjainkig tartó ukrajnai konfliktust az elemzők egy része tehát HH-ként értékeli, mások viszont úgy látják, hogy bár korlátozott, de konvencionális háború folyik Oroszország és Ukrajna közt. Bejegyzésemnek kettős célja van: a HH fogalmának meghatározása, majd az így felállított definíció segítségével annak megállapítása, hogy Ukrajnával kapcsolatban kinek van igaza – aki szerint HH zajlik ott, vagy aki szerint nem.

Történelmi áttekintés

A HH koncepciójával kapcsolatos kritikák visszatérő eleme, hogy abban semmi újdonság nincsen, hiszen a kevert harcmodort a történelem folyamán rengetegszer használták. Számtalan példát láthatunk kémkedésre, az ellenséges csapatok demoralizálására, a lakosság felbujtására, vagy éppen gerilla- és partizán hadviselésre. A következőkben a teljesség igénye nélkül bemutatom a HH egyes elemeinek múltbeli előfordulását.

Az első évezredben a kínai császárok a hódítókkal szemben négyféle módszert alkalmaztak: a megosztást, vesztegetést, erődépítést és katonai hadműveleteket. Először tehát megpróbáltak külföldi zsoldosokat felbérelni vagy szövetségeseket keresni az ellenség visszatartására. Amennyiben ez kudarcot vallott, hajlandók voltak fizetni az ellenség vezérének a háború elkerülése érdekében. Ha ezzel sem jártak sikerrel, erődeik védelmébe húzódtak, és csak végső esetben szálltak harcba az ellenséges sereggel. Ezeknek a módszerek megfigyelhetők a mai megfelelői is, ezt az 1. ábrán illusztráltam.

Évszázadokkal később Mao Ce-Tung szintén nem csak a hagyományos haderőre támaszkodott, fontosnak tartotta a reguláris és irreguláris csapatok együttműködését. Úgy gondolta, a partizánalakulatok nem képesek egyedül győzedelmeskedni, ehhez szükség van a hadsereg támogatására is.

Clausewitz a 19. század elején azt írta, hogy " a háború nem más, mint az állampolitika folytatása megváltozott eszközökkel". Már nála is megjelent a direkt és indirekt háború megkülönböztetése. Az előbbi célja a megsemmisítés, míg az utóbbié a kifárasztás. Az indirekt háború (gerillaháború) esetén kulcsfontosságú feltételként határozza meg a terepviszonyokat, ahol a gyengébb fél csapatai könnyen menedéket találhatnak (A csecsen harcmodor ismertetésekor visszaköszönnek majd ezek a gondolatok).

Lenin az 1905-ös moszkvai felkelés kapcsán már az "új barikádtaktikáról", a partizánháborúról írt. A nagy katonai egységekkel szemben a kisebb, könnyen mozgatható csapatokat részesítette előnybe.

Carlos Marighella a röviddel halála előtt, 1969-ben megjelent A városi gerilla kézikönyve című írásában a nagyvárosok válnak a csaták fő helyszínévé. Az államigazgatási épületeket, rendőrséget és egyéb közigazgatási központokat érő támadás ugyanis könnyedén megbéníthatja az adott államot. Marighella a vezetők ellen végrehajtott merényleteknek, valamint a kommunikációs és szállítási útvonalak blokkolásának is nagy jelentőséget tulajdonított.

Talán már a hadművészet kategóriájába tartozik az úgynevezett "reflexív kontroll". A kontroll a szükséges okok és motivációk szolgáltatását jelenti a befolyásolni kívánt fél irányába, annak érdekében, hogy hatást gyakoroljanak annak döntéshozó folyamatára. A "reflex" kifejezés itt úgy értendő, hogy a komplex folyamatok, melyekkel a célpont gondolkodását befolyásolják, végül rákényszerítik azt a számára kedvezőtlen döntések meghozatalára.

Bár a reflexív kontrollnak, az álcázásnak (maszkirovkának) és a dezinformációnak a szovjet rendszerben van nagy hagyománya (már 1918-ban megalapították a Katonai Álcázási Főiskolát – Visaja Skola Maszkirovki-t), az Egyesült Államok is élt vele. A hidegháború alatt Ronald Reagan kezdeményezésére meghirdették az SDI, azaz a csillagháborús terv programját. Bár a tervezet végül nem valósult meg, arra kényszerítette a szovjet felet, hogy lépést tartson az amerikaiak vélt vagy valós eredményeivel. A verseny végül a Szovjetunió gazdasági, majd politikai kifáradásához és annak felbomlásához vezetett.

A HH az ezredforduló után

A közelmúlt eseményeit figyelembe véve látható, hogy a nemzetközi szervezetek és szövetségek (ENSZ, EU, WTO, stb…) létrehozása éppúgy nem teremtették meg a világbékét, mint ahogy a Szovjetunió felbomlása sem hozta el a történelem végét. Az a tendencia viszont megfigyelhető, hogy bár a konfliktusok száma a második világháború óta folyamatosan emelkedik, a halálos áldozatok száma mégis folyamatosan csökken (2. és 3. ábra).

Mivel a nemzetközi jog tiltja, a nemzetközi közösség pedig (mint a jelenlegi orosz agresszió kapcsán is látható) szankcionálja a nyílt katonai agressziót, ezért az államoknak a korábbiaknál kreatívabbnak kell lenniük a támadások indokának és formájának meghatározásában. Fontossá vált az agresszor állam hivatalos részvételének elfedése, és ez a katonai hadműveletek visszaszorulásának, valamint az egyéb hadviselési módok előtérbe kerülésének egyik oka. Ennek megfelelően napjainkban az országok olyan eszközöket használnak, mint például a kibertámadások, a katonai magánvállalkozások (PMC-k) bevetése, a helyi felkelők és szabadcsapatok támogatása, a saját katonai alakulatok álcázása, stb. A nem konvencionális eszközök bevetésének másik oka lehet a támadás hatékonyságának növelése. Ennek érdekében a nyílt katonai támadást kombinálják gerilla-harcmodorral, terrortámadásokkal, propagandával stb.

A megváltozott nemzetközi környezet megújult katonai doktrínát kívánt. Mivel én az orosz-ukrán konfliktuson keresztül vizsgálom a témát, az alábbiakban a HH orosz és nyugati diskurzusban való megjelenését mutatom be.

A nyugati értelmezés

Magát a HH elnevezést először William J. Nemeth alezredes használta, a csecsenek által alkalmazott hadviselés bemutatása során. A 2002-ben megjelent tanulmányában a HH csecsen megjelenését Nemeth a társadalmuk hibrid voltából eredeztette. A csecsenek békeidőben nem ismertek el semmilyen felsőbb irányítást. Ha támadás érte őket, akkor a rivális klánok egyesültek és választottak maguk közül egy vezetőt, majd fanatikus egységet alkotva védték a társadalmukat, kultúrájukat és területüket. Az erős személyes elköteleződés a karizmatikus vezető irányába a hadurak felemelkedéséhez és megerősödéséhez vezetett. Csapataik finanszírozását sokszor az államtól függetlenül, külföldi támogatással vagy bűnöző tevékenységekből származó bevételekkel fedezték. Ez a központi hatalomtól való még nagyobb függetlenséghez, egyes esetekben az azzal való szembenálláshoz vezetett (ld. Aszlan Maszhadov és Samil Baszajev rivalizálása).

A harcok során a központi irányítás hiánya előnynek bizonyult, amennyiben a csecsen egységeknek nem kellett semmiféle hivatalos katonai doktrínához vagy protokollhoz alkalmazkodniuk. A technológiai újításokat és az adott helyzetnek megfelelő taktikát ennek köszönhetően rugalmasabban tudták alkalmazni, mint az orosz hadsereg reguláris alakulatai. Aránylag kis létszámú, de könnyen mobilizálható utánpótlással rendelkező egységeik számára a rajtaütés volt a leghatékonyabb taktika. Folyamatosan változó intenzitású és irányú támadásokat hajtottak végre (legfőképp városi környezetben) a számbeli fölénnyel rendelkező orosz csapatok ellen. A pszichológiai hadviselés szintén fontos szerepet kapott. Gyakori volt az orosz holttestek megcsonkítása és közszemlére tétele, valamint az ellenség sebesültjeinek pajzsként való használata. A nukleáris támadással való fenyegetés is előfordult: Samil Baszajev emberei egy moszkvai parkba cézium-137 izotópot telepítettek, majd értesítették erről a sajtót. A pszichológiai nyomás fokozása érdekében propagandacélokra is felhasználták a médiát. Be akarták mutatni, hogy mekkora sikereket érnek el a nem hagyományos módszereik alkalmazásával. A brutális és nagy nyilvánosságot kapó terrorakciók pedig még tovább fokozták a félelmet és a háború elutasítottságát az orosz társadalom körében.

Megfigyelhető, hogy a tudományos forradalmak a hadviselés módjára is erősen hatnak. A mezőgazdasági forradalom a tömeghadseregek megjelenését hozta magával, az ipari forradalom a hadsereg gépesítését. A hidegháború után a rakétatechnológia és a nukleáris fegyverek megjelenése alakította át a katonai doktrínákat, a 70-es évektől az információs forradalom nyitott új korszakot a hadtörténetben. Megjelent az ötdimenziós - szárazföldi, légi, tengeri, információs, kozmikus - hadviselés. Az 1980-as években William S. Lindt alkotta meg a negyedik generációs hadviselés koncepcióját, aminek a lényege, hogy az egymást követő generációk az adott kor jellegzetességeit használva dominánssá válnak elődeikkel szemben. Elmélete szerint a globalizáció hatására megnőtt a nem állami szereplők fontossága. A korszak háborúit eszerint a társadalom egészére kiterjesztve vívják, a hadviselő felek nem viselnek egyenruhát, a harctér bárhol lehet, akár zsúfolt városokban, információs hálózatokban is. A támadások a civileket, a demokráciát, a jogi kereteket, de elsősorban az emberek elméjét veszik célba. A cél az ellenség erkölcsi erejének megtörésével kedvező döntésre kényszeríteni a politikai döntéshozókat.

Thomas Hammes 2007-ben az ötödik generációs hadviselés (5GW, fifth generation warfare) megjelenését vetítette előre. Elméletének alapját a Lind és társai által írt tanulmány adta. A 4GW és 5GW teóriáját Vlagyimir Szlipcsenko orosz vezérőrnagy gondolta tovább, ennek kifejtését lásd az orosz elméletalkotókról szóló fejezetben.

A HH fogalma James N. Mattis (későbbi egyesült államokbeli védelmi miniszter) és Frank G. Hoffman (az Amerikai Tengerészgyalogság nyugalmazott alezredese) Future Warfare: The Rise of Hybrid Wars című közös cikke nyomán vált szélesebb körben is ismertté. 2005-ben megjelent írásukban arra hívták fel a figyelmet, hogy egyre inkább fennáll annak a veszélye, hogy egyes állami és nem állami szereplők a hagyományos hadviselési módokon felül nem konvencionális eszközök váratlan kombinációját is alkalmazni fogják. Ezek közé az eszközök közé sorolták a terrorizmust, a lázadó csapatokat, a korlátlan és gerilla hadviselést, valamint a kábítószerkereskedők által végrehajtott akciókat.

Hoffman később a Center for Emerging Threats and Opportunities (CETO) kutatójaként a tengerészgyalogságnak készült 2007-es tanulmányában a HH-t részletesebb elemzésnek veti alá. Különféle megközelítések (mint pl. a negyedik generációs, összetett és korlátlan hadviselés, stb.) szintéziseként végül megalkotta saját definícióját. Eszerint a HH ötvözi a konvencionális képességek, irreguláris taktikák, terrorcselekmények és a bűnözői eszközök használatát. A „hibrid” kifejezésnek nála két aspektusa van. A szervezeti megközelítés az irányítás hierarchikus felépítésére utal, ami kiegészülhet további decentralizált sejtekkel és hálózatosan felépülő taktikai egységekkel is. Az eszközök tekintetében pedig az a HH különlegessége, hogy abban a nem állami szereplők is hozzájutnak modern technológiákhoz (pl. kódolt kommunikációs rendszerekhez) és fegyverekhez (pl. hordozható, vállról indítható légvédelmi rakétarendszerekhez). Mindezek hatására a különféle hadviselési módok és szereplők (civil-harcoló, konvencionális-irreguláris, kinetikus-virtuális) közötti határok egyre inkább elmosódnak.

Tad A. Schnaufer megkülönbözteti egymástól a nemlineáris és a hibrid hadviselést. A Hoffmann által meghatározott HH koncepcióját (ami a konvencionális képességek, irreguláris taktikák, terrorcselekmények és a bűnözői eszközök ötvözete), további elemekkel bővíti: információs, gazdasági, társadalmi és politikai eszközökkel. Elméletéről a nemlineáris és hibrid háború eltérését illetően az összegzés részben részletesebben foglalkozom.

Állami és nemzetközi szervezetek

 A HH jelenségével a kutatók mellett az állami és nemzetközi szervezeteknek is foglalkoznia kellett. Többek között az amerikai hadsereg, a NATO és az európai Hybrid CoE is szükségesnek látta, hogy felkészüljön a nem konvencionális hadviselés jelentette fenyegetésre.

A 2005-ös amerikai Nemzeti Védelmi Stratégia (NDS) szövegéből már Hoffmann és Mattis is merítettek cikkükben. A dokumentum arra hívja fel a figyelmet, hogy bár nagyfokú előnyt élvez Amerika a hadserege ütőerejének tekintetében, választ kell találni az aszimmetrikus képességek által támasztott kihívásokra is. A dokumentum négyféle képességet azonosít, ami az ország érdekeit veszélyezteti. Ezek a hagyományos, irreguláris, katasztrofális és bomlasztó kihívások. Irreguláris fenyegetésként kell értelmezni azokat a nem konvencionális eszközöket, amelyek az erősebb fél tradicionális erejét célozzák meg, többnyire elhúzódó konfliktusok esetén. Katasztrofális kihívás a tömegpusztító fegyverek birtoklása és használata. Bomlasztónak az újonnan megjelent, csúcstechnológiát képviselő fenyegetéseket nevezik: ide tartozik a biotechnológia alkalmazása, kiberhadviselés és az eddig főleg a sci-fi kultúrából ismert űr- és irányított energiájú fegyverek használata.

2018-ban a NATO vezetői megállapodtak egy, a hibrid veszélyeket előre jelző és az azokkal szembeni stratégiát kidolgozó csapat létrehozásában. A hibrid veszélyeket úgy határozták meg, mint katonai és nem katonai, fedett és nyílt eszközöket, amelyek magukban foglalják a dezinformációt, kibertámadásokat, gazdasági nyomásgyakorlást, valamint a reguláris és irreguláris fegyveres alakulatok bevetését. A HH elleni stratégia három kulcsszava a felkészülés, elrettentés, védekezés.

Az amerikai hadsereg TC 7-100-as körlevele 2010-ben a hibrid fenyegetést a reguláris és irreguláris erők és/vagy bűnözői elemek változatos és dinamikus kombinációjaként határozza meg. Ahhoz, hogy a fenyegetés hibridnek minősüljön, az adott aktornak a következő eszközök két vagy több elemből álló kombinációját kell alkalmaznia: katonaság, állami paramilitáris erők (belbiztonsági erők, rendőrség vagy határőrség), felkelő csapatok, gerilla egységek és bűnszervezetek.

Az Európai Unió kezdeményezésére a NATO támogatásával 2017-ben Helsinkiben létrejött a Hybrid CoE, (Hibrid Fenyegetések Elleni Európai Kiválósági Központ). Az intézmény kutatásokkal, jó gyakorlatok és ötletek megosztásával, valamint az EU és a NATO közötti kommunikáció elősegítésével kívánja felvenni a harcot a hibrid támadások ellen. A hibrid támadás a központ meghatározásában egy olyan tevékenység, amivel egy állami vagy nem állami szereplő a célpont döntéshozatali folyamatát kívánja befolyásolni helyi, regionális, állami vagy intézményi szinten.

Az orosz megközelítés

Bár a HH orosz elméletét legtöbben egy 2015-ben a Hadiipari Kurír (Vojenna- Promislennij Kurir) nevű folyóiratban megjelent cikkből eredeztetik, az addig sem volt előzmény nélküli a szovjet-orosz katonai diskurzusban.

Többek szerint az orosz polgárháború alatt a fehérek oldalán harcoló Jevgenyij Messzner nevezhető valójában a HH keresztapjának. Mjatezsvojna – Messzner ezzel a „lázadás” és „háború” szavakból képzett kifejezéssel nevezte el írásaiban a jövő háborúit. Elmélete szerint a harmadik világháborút terrorista sejtek és lázadó egységek fogják vívni. Hagyományos seregek helyett pedig felkelő csapatok és kislétszámú speciális alakulatok játszák majd a főszerepet.

Az 1990-es években alkotta meg Vlagyimir Szlipcsenko orosz vezérőrnagy a hatodik generációs háború elméletét. Eszerint a hadviselés első generációjában a lovagság és a gyalogság még nem használt tűzfegyvert, ez csak a második generációban jelent meg. A harmadik szakaszban bevetett kézifegyvereket és tüzérségi ágyúkat a következő időszakban az automata fegyverek váltották. Az ötödik generációs hadviselést a nukleáris fegyverek megjelenése hozta el. Szlipcsenko a Sivatagi Vihar hadművelet tapasztalatiból kiindulva arra a következtetésre jutott, hogy a jövőben érintkezésmentes csatákat (non-contact wars) fognak vívni. A C3I és a C4ISR (harctéri kommunikációs rendszerek), okos- és elektronikus fegyverek, műholdas felderítés és drónok lesznek a hatodik generációs háborúk főszereplői. Szlipcsenko előrevetíti a hetedik generációs, környezeti hadviselést is. Ez a nukleáris hadviseléssel annyiban egyezik, hogy a háború végeztével mindkettő esetében lakhatatlanná válik azok helyszíne. Bár Szlipcsenko elmélete sok tekintetben egybecseng Hammes és Lind többgenerációs teóriájával, az átfedés nem teljes. A 4.ábrán nyomon követhetők a hadviselés generációinak eltérő osztályzásai.

A fejezet végére maradt a HH elméletének két leghíresebb-leghírhedtebb képviselője, Valerij Geraszimov és Vlagyiszlav Szurkov.

Valerij Geraszimov 2012 óta az orosz hadsereg vezérkari főnöke és helyettes védelmi miniszter. Az úgynevezett Geraszimov-doktrína szerint (ha létezik ilyen egyáltalán) a közvetlen katonai erő egyedüli bevetése már idejétmúlt. Politikai, diplomáciai, gazdasági és egyéb nem katonai eszközöket is alkalmazni kell. Az ellenség területén a félkatonai és civil irreguláris erők által teljes mélységben végrehajtott támadásoknak jut a főszerep, a stratégiailag fontos infrastruktúra lerombolásával. Az információs teret is támadás alá kell vonni, kiemelten támaszkodva a lélektani hadviselés eszközeire. A legfőbb célpont az emberi elme. Az ellenfél megsemmisítése helyett a belső bomlasztásra, a lakosság befolyásolására és hatalommal való szembeállítására kell törekedni. Hagyományos katonai erő bevetésére csak a konfliktus befejező szakaszában kerülhet sor, azt békefenntartásnak vagy válságkezelésnek álcázva. Mivel a közvetett eszközök lassabban vezetnek eredményre, ezért a HH folyamatos állapot – ebből következően pedig ellenségnek is folyamatosan lennie kell.

Geraszimov meglátásaival a 21. századi konfliktusok természetéről először egy, 2013 februárjában a Hadiipari Kurír nevű katonai szaklapban megjelent, a „Tudomány értéke az előrelátásban” című cikken keresztül ismerkedhetett meg a havilap nem túl széles olvasóközönsége. A cikk később az orosz-grúz és az orosz-ukrán konfliktus tükrében tett szert jelentős ismertségre. Számos tanulmányban, publikációban és interjúban találkozhatunk Geraszimov tábornok nevével és a róla elnevezett doktrínával. Ennek fényében szükségesnek tartom, hogy az említett cikket nagy vonalakban ismertessem.

Mind az amerikai, mind az orosz katonai tanulmányokat olvasva azt gondolhatjuk, hogy ezek a cikkek a béke megőrzése jegyében íródtak. Közös vonásuk az, hogy látszólag nem támadó jelleggel születtek, csupán bemutatják, hogy milyen eszközöket használnak a másik tömbhöz tartozó politikusok és katonai stratégák. Geraszimov tábornok cikke sem kivétel ez alól. Az írás azzal a felütéssel kezdődik, hogy az úgynevezett „színes forradalmak” és az arab tavasz eseményei megmutatták, miként süllyedhet egy virágzó állam szinte napok alatt káoszba, humanitárius katasztrófába, polgárháborúba. Geraszimov itt arra a gyakran hangoztatott vádra utal, miszerint az Oroszországgal szomszédos államokban kitört forradalmak elsősorban a nyugati hatalmak (főként az Egyesült Államok) közreműködésével zajlottak. Ezt az a felismerés követi, hogy a nem katonai (hanem politikai, gazdasági, információs, humanitárius és egyéb nem katonai) eszközök a helyi lakosság tiltakozási potenciálját is felhasználva sok esetben elérik, vagy akár meg is haladják a fegyveres erők bevetéséből származó előnyöket. A nem katonai eszközök később kiegészülhetnek fedett katonai műveletekkel és a speciális erők bevetésével. A fegyveres erők nyílt bevetése csupán a konfliktus végső szakaszában következik be, válságkezelésnek vagy békefenntartásnak álcázva. A fenti megállapítások amellett, hogy tulajdonképpen definiálják a HH orosz felfogás szerinti fogalmát, előrevetítik az orosz külpolitikai konfliktuskezelésnek az elkövetkezendő években várható jellegét. Geraszimov sürgeti, hogy az orosz hadsereget a kor újfajta kihívásainak megfelelően fegyverezzék fel. Az érintkezésmentes hadviselés elmossa a határokat a stratégiai, taktikai és műveleti szintek között és a nagy hatótávolságú precíziós fegyverek alkalmazását helyezi előtérbe. Fontos az ellenséges ország egész területén folyamatosan akcióban lévő belső ellenzék létrehozása (egybecseng az ötödik hadoszlop spanyol polgárháború óta jól ismert fogalmával). Ezután ismét a nyugati hatalmak által vívott háborúkra hivatkozik – az 1991-es és 2003-as Sivatagi Vihar és Iraki Szabadság hadműveletekre, valamint a Líbiai harcokra, mint az új típusú háború színtereire. Ezek megértéséhez Geraszimov véleménye szerint szükség van a hadtudományi kutatásokra – a következő fejezetben az ehhez kapcsolódó tennivalók ismertetése következik. Az újfajta támadások elleni védekezésben fontos szerepe van a különböző intézmények közti szoros együttműködésre. Ennek belátását egy rövidebb búslakodás követi, amiért manapság nincsenek a régi idők nagyjaihoz mérhető „rendkívüli személyiségek briliáns ötletekkel”, és annak hangsúlyozása, hogy nagy szükség van a megszokottól eltérő gondolkodásra. „Mert lehet bármilyen erős is az ellenség, lehetnek bármilyen tökéletesek is az eszközei és azok alkalmazási módjai, mindig lesznek gyenge pontok, ami azt jelenti, hogy a megfelelő ellenállás lehetősége is fennáll.” 

A cikkhez tartozik egy ábra is, ami a HH logikájának megfelelő konfliktus eszkalációját mutatja be. Plasztikusságának köszönhetően a témát érintő tanulmányokban és cikkekben rendszeresen felbukkan. Magyar nyelvű változatával nem találkoztam, ezért elkészítettem Geraszimov munkája alapján a magyar nyelvű fordítást.

Ezen a pontos érdemes megemlíteni Mark Galeottinak, több nyugat-európai, orosz és egyesült államokbeli egyetem vendégelőadójának, Oroszország-szakértőnek a nevét. Nem csupán azért, mert számos remek tanulmány szerzője a HH témakörében, hanem azért is, mert ő írta le először a „Geraszimov-doktrína” kifejezést. Az orosz tábornok cikkének közlése után (ami tulajdonképpen egyik nyilvános beszédének a leirata), azt Robert Coalson, a Szabad Európa Rádió munkatársa lefordította angolra és átküldte Galeottinak. Ő ezután a blogján közölte a fordítást, kiegészítve azt saját megjegyzéseivel. Hogy a cikknek és oldalának olvasottságát növelje, igyekezett valamilyen igazán figyelemfelkeltő címet adni a bejegyzésnek, így jött a „Geraszimov-doktrína” kifejezés ötlete. Ez a megnevezés annyira találóra sikerült, hogy azóta saját életre kelt, Galeotti pedig nem győzi hangoztatni, hogy ő ezt valójában nem is gondolta komolyan.

Több okból is helytelen ez az elnevezés, főként azért, mert az elmélet sem nem Geraszimové, sem nem doktrína. Nem Geraszimové, mert amit mondott, azt előtte már sokan megfogalmazták szovjet-orosz részről, és nem doktrína, mert inkább tekinthető a 21. századi hadviselés leírásának, mintsem Oroszország jövőbeli katonai-biztonságpolitikai stratégiai koncepciójának. Az Orosz Föderáció rendelkezik saját, pontosan meghatározott katonai doktrínával, ami nem sokban emlékeztet a Geraszimov által előadottakra (The Military Doctrine of the Russian Federation). Galeotti idézi Michael Kofmant, aki tréfálkozva egyszer azt mondta, hogy a Geraszimov-doktrínának egy haszna mégis csak van: felfedi a kifejezés használójának inkompetenciáját.

Mindazonáltal Geraszimov cikkének tartalma nem ok nélkül lett ilyen mértékben közismert: a krími és kelet-ukrajnai események során könnyen tetten érhető az abban ismertetett eszközök és módszerek alkalmazása.

Vlagyiszlav Szurkov az orosz elnöki kabinet helyettes vezetője volt Putyin első két elnöksége idején, később pedig Ukrajna kapcsán az elnök személyes tanácsadója. Ő vezette az amerikai kormány képviselőivel folytatott tárgyalásokat a minszki megállapodások végrehajtásával kapcsolatban és 2018-ig a kelet- ukrajnai szakadár államok informális irányítójaként ő képviselte Putyin elnök érdekeit a Donbaszban. Hozzá köthető továbbá a "nemlineáris háború" kifejezés, amit a Russzkij Pionyer portálon Natan Dubovickij álnéven publikált sci-fi novellájában használt először:

"Ez volt az első nemlineáris háború. A tizenhetedik, tizennyolcadik és más középkori századok háborúiban általában két szembenálló fél harcolt. Két nemzet vagy két ideiglenes szövetség.Most viszont négy szövetség alakult, és nem kettő küzdött kettő ellen vagy három az egy ellen. Mindenki mindenki ellen. És micsoda szövetségek voltak! Nem olyanok, mint régen. Ritka volt, hogy egész országok léptek szövetségre. Volt, hogy néhány körzet az egyik oldalon állt, néhány a másikon, ugyanannak az országnak egyik városa vagy generációja vagy neme vagy szakmai közössége a harmadikon. És amikor olyan kedvük volt, átálltak. Amelyik táborba csak akartak. Volt, hogy csata közben."

(A "nemlineáris" kifejezés a fegyveres konfrontáció elkerülésére és a közvetett módszerek alkalmazására utal.)

A Kreml ma aktívan használja az információs-pszichológiai hadviselést. A Russia Today már Amerikában is sugároz, Oroszország troll-farmokat tart fent fizetett bloggerekkel, politikailag és anyagilag támogat szélsőbaloldali és szélsőjobboldali pártokat. A nap huszonnégy órájában terjeszti információit a lehető legváltozatosabb csatornákon keresztül. Az Egyesült Államok képviselőháza Külügyi Bizottságának meghallgatásán Peter Pomerancev, a Legatum Institute vezető kutatója egy hatlépéses cselekvési tervet vázolt fel az orosz propaganda elleni védekezésként. Eszerint elsődleges tennivalók az információs tér védelme, az ukrán StopFake-hez hasonló NGO-k létrejöttének támogatása, továbbá az emberek megtanítása a helyes forráskritika alkalmazására. Antikorrupciós hálózatokat kell létrehozni, aktivisták, oknyomozó újságírók és jogi szakértők bevonásával. Támogatni kell Közép- és Kelet Európában a minőségi újságírást és a független orosz média térnyerését (utóbbi a meghallgatás idején, 2014-ben figyelmen kívül hagyta a helyi híreket, az volt a célja, hogy a nézők Ukrajnára összpontosítsanak. Ezzel egy olyan piaci rést teremtett, amit ki lehetett volna használni). Végül pedig létre kell hozni egy világszínvonalú orosz egyetemet, ami segítheti egy alternatív nézőpont kialakulását az ország nemzetközi közösségben elfoglalt szerepével kapcsolatban. 

Oroszország az információs hadviseléssel párhuzamosan a hagyományos katonai arzenálját is fejlesztette. Dimitrij Rogozin, a védelmi- és űripart felügyelő miniszterelnök-helyettes 2014-ben 561 milliárd dolláros hadsereg-fejlesztési és további 84 milliárd dolláros védelmi modernizációs kiadást irányzott elő. Céljaik között szerepelt egy holdbázis építése is, ahol tartósan be kívántak rendezkedni. A SIPRI adatbázisa szerint az orosz állam 2010 és 2020 között évi 10,1-14,8% között költött védelmi kiadásokra a teljes költségvetése százalékéban.

HH az orosz külpolitikában

Habár Geraszimov tábornok cikke 2013-ban, Szurkov novellája 2014-ben jelent meg, Moszkva már korábban is "tesztelte" a hibrid háború gyakorlati megvalósíthatóságát. Bizonyos szempontból a krími és kelet-ukrajnai események főpróbájaként tekinthetünk a 2007-es észtországi eseményekre, melyben Vlagyiszlav Szurkov szerepe is tetten érhető.

Észtországban a lakosság körülbelül egynegyede orosz származású. Az ország fővárosában, Tallinban minden év május 9-én összegyűltek az orosz nacionalisták és háborús veteránok a Bronzkatona szobránál, hogy megünnepeljék a szovjet győzelem napját. Az észt nacionalisták erre rendszerint ellentüntetéssel válaszoltak. 2007 márciusában az észt parlament megszavazta, hogy a béke megőrzése érdekében a szobrot helyezzék át egy katonai temetőbe.

Az orosz politikusok és a média nem várt vehemenciával kezdte támadni az országot, fasiszta kollaboránsoknak nevezve őket. Az oroszok tüntetni kezdtek, téglával dobálták meg a kiérkező rendőröket. A szobor köré sátorozók gyűltek, hogy megakadályozzák az elszállítását. Egy ember meghalt. Az Észtországban népszerű orosz média lejárató kampányba kezdett: azt állította, hogy az embert a rendőrség ölte meg, hogy oroszokat vertek agyon a kikötőben és hogy pszichotróp anyagot használtak a tüntetők kihallgatása során. A vádak mind hamisak voltak. Másnap viszont az észt kormány, valamint a bankok, újságok szervereit kibertámadás bénította meg.

Az oroszok kezdetben tagadták, hogy közük lenne a dologhoz. Később újságírói kérdésre válaszolva Szergej Markov, a Duma egyik képviselője azt mondta, hogy ne aggódjanak, a támadást egy alkalmazottja követte el, de a támadásnak semmi köze nem volt a Kreml-hez. Majd hozzátette, hogy ilyen dolgok egyre sűrűbben fognak történni. Később egy Nasi-aktivista elismerte, hogy ő is részt vett a támadásban. A Szurkov által alapított szervezet 600 fős tüntetést is szervezett a moszkvai észt nagykövetség elé. Az észt biztonsági szolgálat jelentése alapján a szobrot őrzők rendszeresen találkoztak az orosz követség alkalmazottaival.

Nyilvánvaló volt a Kreml részvétele, de bizonyítani nem lehetett. A "reflexív kontroll" célja Észtország esetében az volt, hogy az ország vezetését bizonytalanságban tartsa a támadás szándékát illetően. Azt akarták elérni, hogy megbénítsa az észteket a tudat, hogy nem tudnak adekvát választ adni a konkrét fenyegetésre. 

Ha az orosz politikusok azzal fenyegetnek, hogy elfoglalhatják Észtországot, akkor elképzelhető, hogy később valóban el akarják majd foglalni? Vagy csupán demoralizálni akarják őket? Esetleg azt akarják elérni, hogy az országot kockázatosabbnak találják a befektetők? Vagy azt, hogy paranoidnak és így megbízhatatlan NATO-szövetségesnek tűnjenek?

Egyáltalán, a NATO-nak miként kéne reagálnia egy ilyen támadásra? A szövetség továbbra is legyőzhetetlen a csatatéren − de a harc olyan területre terjedhet, ahol a NATO- nak nincs többé fölénye. Az 5. cikkely világosan kimondja, hogy ha a szövetség bármely tagját támadás éri, akkor az egész NATO-t támadás éri. De mit tehet a NATO, ha pld. egy ismeretlen, feltehetően orosz-szimpatizáns hacker kibertámadást intéz Bulgária ellen? Vagy ha egy kis balti határvárost gyaníthatóan orosz kapcsolatokkal rendelkező helyiek foglalnak el? Ilyen esetekben a NATO katonai fölénye mit sem számít.

Értékelés

Az eddigi áttekintés célja az volt, hogy a 2014-ben kezdődött orosz-ukrán konfliktus értékeléséhez definiáljam a HH-t. Mint látható volt, a nyugati és orosz értelmezésnek vannak közös elemei, de azok között az átfedés nem teljes. A különböző meghatározásoknak több közös és visszatérő eleme van, de teljes körű konszenzus még nem alakult ki a HH pontos definíciója tekintetében. Meghatározását befolyásolja, hogy ki, mikor, milyen kontextusban vizsgálja a kérdést. Kutatási kérdésem megválaszolásához úgy döntöttem, hogy mind az orosz, mind a nyugati HH-felfogás szűrőjén keresztül megvizsgálom a konfliktust.

A feldolgozott források alapján az a következtetés vonható le, hogy a nyugati szemlétben akkor beszélnek HH-ról, ha egy adott konfliktusban a hadviselés eszköztárának minimum két kategóriájából merít az egyik fél. Az orosz értelmezésben ezzel szemben a HH egy folyamatosan fennálló állapot, ami a geopolitikai befolyásszerzés 21. századi módszerének tekinthető. A nyílt fegyveres konfliktus (Clausewitz szellemében) ennek a folyamatnak pedig egy hosszabb-rövidebb szakasza.

A nyugati HH ezek szerint tehát elsősorban háború, ami jellegét tekintve hibrid, míg az orosz szembenállás mindig hibrid, és csak akkor háború, ha szükséges. Az egyik esetben a hangsúly a konfliktus meglétén van, a másik esetben pedig a minőségén, hiszen a szembenállás folyamatosan jelen van.

Galeotti is az orosz álláspont felől vizsgálja a kérdést: „Ez nem a régi fajta, fegyverdörgéssel kísért háború. Ezt az újfajta háborút a pénz susogásával, propagandisták éles mantráival és kémek halk suttogásával vívják”

Galoetti szerint a HH-nak két típusa van, amik viszont olyan szorosan összefonódnak, hogy akár egy érme két oldalának is tekinthetők. A HH egyik típusában a fegyverekkel vívott háborút megelőzi, vagy akár teljes mértékben felváltja egy politikai destabilizációs szakasz. A másik típusú HH pedig egy tisztán politikai háború, amiben a cél nem az ellenség területének elfoglalása, hanem annak megzavarása, megosztása, demoralizálása.

Korábbi bejegyzéseimben részletesen bemutattam az orosz-ukrán konfliktus kezdeti, 2014-es szakaszát (krími és kelet-ukrajnai események). Annak a kutatásnak és a fenti elméleti áttekintésnek figyelembevételével arra a következtetésre jutottam, hogy a HH orosz értelmezését tekintve mind a krími, mind a donbasszi konfliktus hibrid háborúnak tekinthető.

A HH nyugati meghatározására visszatérve, erre a narratívára leginkább az jellemző, hogy egy, már kialakult fegyveres konfliktus minőségét vizsgálja. A háború hibrid jellegét pedig az eltérő típusú fegyveres alakulatok (állami hadsereg, felkelő egységek, PMC-k, stb.) kombinált használata adja. Ez alapján a HH nyugati értelmezése úgy definiálható, mint egy olyan fegyveres konfliktus, ahol az egyik fél az alábbi táblázatban felsorolt eszközök két vagy több elemből álló kombinációját alkalmazza:

A táblázatban feltüntetett kategóriák meghatározása önkényes, az általam megvizsgált források összegzésének tekinthető. Vörössel jelöltem a fegyveres agressziót megtestesítő eszközöket. Halványabb piros színt kaptak azok a tevékenységek, amik ugyan nem jelentenek nyílt agressziót, ám ellenséges lépésnek, esetenként az ország belügyeibe való beavatkozásnak is tekinthetők. A szürkével jelzett eszközök szintén nem baráti megnyilvánulások, viszont azok a nemzetközi közösség súlyosabb szankciója nélkül alkalmazhatók, némelyikük legitim külpolitikai eszköz.

Az említett blogbejegyzésekben (Krím és Kelet-Ukrajna) bemutattam, hogy már 2014-ben mind a krími, mind az ukrajnai konfliktusban részt vettek az orosz reguláris erők tagjai. A Krím annexiója szinte teljes egészében fedett hadműveletnek tekinthető és a harcok tetőpontján Donbasszban is beavatkozott az orosz hadsereg. Az önkéntesek és felkelők a félszigeten csak kisegítő szerephez jutottak, míg Kelet-Ukrajnában a harcok nagy részét ők vívták a zsoldos csapatok támogatásával. Bűnszervezetek részvételével nem találkoztam a források feldolgozása során, bár bűnöző elemek mindkét területen jelen voltak. A táblázatban felsorolt egyéb eszközök alkalmazásának a vizsgálata meghaladja ennek az írásnak a kereteit, de a kutatásom során szinte mindegyikük alkalmazására találtam adatot. Mindezek alapján a kelet-ukrajnai háborúnak mind a krími, mind a donbasszi szakasza hibrid háború, annak nyugati meghatározása szerint is.

Ellenvélemények

Azok, akik azt állítják, hogy Ukrajnában nem HH zajlott, különböző megközelítések alapján jutottak erre a következtetésre. Leggyakrabban szemantikai megfontolásból utasítják el ezt a megnevezést. Az orosz diskurzusban például a HH terminus technicusa közel sem annyira elterjedt, mint nyugati körökben. Gyakoribb a „nemlineáris háború” (Szurkov), „hatodik generációs háború” (Szlipcsenko) vagy az „új generációs hadviselés” (Csekinov és Bogdanov) kifejezések használata. Bár ezek nem egymás szinonimái, de mint látható, a HH különböző meghatározásai sem feleltethetők meg teljes mértékben egymásnak. Az egyszerűség és egységesítés érdekében ezeket a koncepciókat a véleményem szerint a továbbiakban érdemes lenne egységesen HH-ként azonosítani.

Tad Schnaufer a tanulmányában három szempontból tartja kifogásolhatónak az ukrajnai események HH-ként való definiálását. Először is szerinte a HH-t eredetileg nem állami szereplők harcmodorának leírására alkották meg. Másodszor meglátása szerint a HH-ban eredetileg nem foglaltatott benne az információs, gazdasági, társadalmi és politikai aspektusa a hadviselésnek. Végül pedig azzal érvel, hogy Oroszország egy tágabb, geopolitikai cél elérése érdekében cselekszik, amiről pedig a HH-ról szóló egyetlen tanulmány sem tett eddig említést. Ezután javasolja a Geraszimov által használt nemlinerás háború alkalmazását az ukrajnai háború meghatározására.

Véleményem szerint Schnaufer téved. Először is, mert úgy gondolom, a HH meghatározása során a hangsúly az adott eszköztár használatán volt, és nem azon, hogy azt milyen típusú aktor és mely célból alkalmazza. Maga Hoffmann írja a Schnaufer által idézett tanulmányában, hogy „hibrid háborút vívhatnak mind államok, mind nem állami szereplők változatos formái” (Hoffmann). Arra pedig, hogy a Schnaufer által szintén hivatkozott Casey csak a HH fegyveres eszközeinek alkalmazásáról tesz említést, véleményem szerint az a magyarázat, hogy mivel a tábornok tanulmánya az amerikai hadsereg számára íródott, ő csak a fegyveres testületek szemszögéből vizsgálta a HH koncepcióját.

A Rand kutatóintézet arra a következtetésre jut, hogy Ukrajna esetén a HH leegyszerűsített interpretációja az eseményeknek. Álláspontjuk szerint a Krímben történtek inkább nevezhetők álcázott hadműveletnek, mint HH-nak, mert a katonaságon kívüli egyéb szereplők részvétele a konfliktus kimenetelét tekintve nem releváns. Abban egyetértek, hogy az önkéntes csapatok és a helyi lakosok támogatása nélkül is sor került volna a félsziget megszállására. Viszont ez nem változtat azon a tényen, hogy például a Berkut és a kozák önkéntesek is elláttak bizonyos feladatokat, emiatt pedig a Krímben történtek is HH-nak minősülnek.

A kutatóintézet álláspontja szerint a kelet-ukrajnai háború ciklikusan változott. Februártól augusztusig a konfliktus politikai, irreguláris, hibrid és konvencionális szakaszai is megfigyelhetők voltak. Véleményük szerint a hibrid szakasz csupán a donyecki repülőtéren vívott csatától az augusztus végi invázióig tartott. Mivel az orosz érintettség legkésőbb Girkin Szljavanszkba érése óta bizonyítható, és a felkelők, önkéntes csapatok és a PMC-k az orosz hadsereg megjelenésével sem hagyták el Ukrajnát, így az én álláspontom szerint viszont a kelet-ukrajnai háború teljes ideje alatt HH-ról beszélhetünk.

Hogyan tovább?

A Krím-félsziget esetében a körülmények annyira speciálisak voltak, hogy az valószínűtlenné tette az események reprodukálásának sikerességét. Putyin ennek ellenére tovább eszkalálta a konfliktust, irányítása alá vonva a Donbasz jelentős területét. A nyílt katonai műveletekkel a konfliktus 2022-ben a korábban bemutatott geraszimovi diagram (beillesztettem ide a szöveg alá is) 4. szakaszába lépett. A konfliktus jelenlegi állapotára eszerint a 

• politikai-diplomáciai nyomásgyakorlás (nukleáris támadással való fenyegetőzés)
• gazdasági embargó (olaj- és gázszállítás megszüntetésének lebegtetése)
• ellenzéki erők bevetése (ún. ötödik hadoszlop aktiválása)
• Információs hadviselés
• stratégia-katonai műveletek jellemzők.

Mint a politikusi nyilatkozatokból is látható, törekvések vannak Ukrajna katonai-politikai vezetésének cseréjére, a szembenállás további fokozódása esetén pedig a geraszimovi menetrend szerint Oroszországban elképzelhető a hadigazdálkodás bevezetése.

Ha Oroszország továbbra is a megadott sémát követi, akkor a béketárgyalások sikeressége esetén a 2008 óta kialakult eszkalációs spirál tetőzését egy viszonylag gyors deeszkalációs időszak követheti, mivel Putyin valószínűleg nem akar beleragadni egy "új hidegháború" típusú szembenállásba a Nyugattal.

Az előző bejegyzéseimben áttekintettem az orosz-ukrán konfliktus geopolitikai hátterét és bemutattam a 2014-es krími és kelet-ukrajnai harci eseményeket. Ebben a blogbejegyzésben a Kelet-Ukrajnában 2014-2015 során a szakadárok oldalán harcoló alakulatokat mutatom be.

Oroszországban  a  zsoldosok  alkalmazása  2008-ban  vált  törvényileg  lehetővé.  Ezt követően  az  orosz  gáz-és  olajipari  cégek  (Transznyeft,  Gazprom,  Lukoil)  külföldön  lévő érdekeltségeik védelmére fegyvereseket is bevethettek. Azóta több törvényt is hoztak, ami bővítette a zsoldoshadsereg felállításának lehetőségét. A PMC-k egy része az orosz titkosszolgálathoz köthető, így nem ritka, hogy tevékenységükkel orosz nemzeti érdekeket képviselnek. Putyin elnök úgy maga mondta a magánhadseregekről, hogy azok „a nemzeti érdekek megvalósításának eszközei az állam közvetlen részvétele nélkül”. A hibrid konfliktusokban való orosz érintettség bemutatása céljából létrejött InformNapalm közösség tíz orosz kötődésű katonai magánvállalkozás szerepét vizsgálta. A képen látható PMC-k közül hét részt vett a kelet-ukrajnai harcokban is.

A 2014-2015-ös ukrajnai csatateret tekintve az ábrán szereplő csapatok közül a legismertebb talán a Wagner, amelynek az orosz államhoz való kötődése sok helyen tetten érhető. Az Argentínában bejegyzett vállalkozás és a GRU (orosz katonai titkosszolgálat) kiképző tábora például ugyanabban az oroszországi faluban található. Több dokumentum is alátámasztja a Wagner érintettségét Kelet-Ukrajnában: fotók, közösségi oldalakon található bejegyzések, Moszkva által adott kitüntetések stb. Az adott időszak dokumentumai alapján a Wagner-katonák zsoldjának nagysága sávosan került meghatározásra: a kiképzés idején 250-320 000 forintnak megfelelő összeg volt, bevetésen pedig átszámítva 500-1.400.000 forintot fizettek havonta. Egy hónap bevetés után egy hét szabadság járt a katonáknak. Halál esetén 13.000.000 forintot kaptak a hozzátartozók, a holttest hazaszállítását viszont nem biztosította a szervezet.

„Vérében fullad meg,aki megkérdőjelezi békés szándékunkat!!! Mert a mi kegyelmünk könyörtelen!!” Felirat a Wagner kiképzőtáborában

Önkéntesek Kelet-Ukrajnában

A rendezetlen és ad hoc szeparatista csoportosulásokat először a Krímből Szljavanszkba érő Igor Girkin szervezte egységbe. Az általa irányított Dél-Keleti Hadsereg gerincét kezdetben korai orosz önkéntesek, valamint a korábbi Berkut és Alfa speciális egységek tagjai alkották. A valódi erőt és tapasztalatot viszont más katonai csoportok, például a Vosztok adták.

A Vosztok (Kelet) zászlóaljat eredetileg 1999-ben alapították a második csecsen háború idején. A vezetőjük Alekszander Kodakovszkij volt, az ukrán Alfa egység egyik volt parancsnoka.

Az Oplot egy kezdetben főként bűnözőkből álló alakulat volt, amely később harcedzett katonákkal bővült. Számos tankkal rendelkeztek és ők biztosították Alekszander Zaharcsenko, a Donyecki Népköztársaság vezetőjének személyi védelmét..

A brutalitásáról és viharos temperamentumáról hírhedt Igor Bezler (Besz-Démon) vezette a Kard (Mecs) nevű csapatot. Ők kezdetben az utak blokádját látták el, majd arról váltak ismertté, hogy mentőautókat raboltak és gyógyszertárakat fosztogattak. Bezlert összefüggésbe hozták a malajziai utasszállító lelövésével, valamint egy politikus meggyilkolásával is: Vologyimir Ribak azután tűnt el, miután megpróbálta eltávolítani a felkelők zászlaját a városházáról. Holttestét később egy folyó mellett találták meg.

Bár a fenti csapatok önkéntesek voltak, ez nem jelenti azt, hogy nem kaptak fizetést. A főként helyi lakosokból szerveződő Kalmius tagjai viszont fizetség nélkül harcoltak, amiért a többiek jobbára úgy hivatkoztak rájuk, mint „idiótákra”. Helyi lakosok lévén a Kalmius tagjai meglehetősen határozottan reagáltak az esetleges elhajlásokra, Donyeckben például több bordélyházat is bezárattak.

A fenti szabadcsapatokon kívül Kelet-Ukrajnában számos más önkéntes alakulat is harcolt. Ezek között a csoportosulások között gyakori volt az ellenségeskedés és rivalizálás. A konfliktus kezdetén Szljavanszk Girkin felügyelete alatt állt, Horlivka pedig Bezlerhez tartozott. Donyeckben az irányítás legfőképp a Vosztok és az Oplot kezében volt. Luhanszkot a kozákok és a Prizrak (Szellem) zászlóalj védte. A harcolók száma folyamatosan változott, de a 10.000 főt sosem haladta meg. A felkelők körülbelül fele Oroszországból érkezett. Sok volt közöttük a bűnöző, folyamatos volt a vetélkedés az Oroszországból származó pénzért. Az emberrablások és fosztogatás gyakori volt. Girkin több esetben adott parancsot a fosztogatók kivégzésére az 1941-es sztálini statáriális eljárásra hivatkozva.

Az előző blogbejegyzéseimben az orosz-ukrán konfliktus geopolikai hátteréről és a Krím-félsziget Oroszország általi elfoglalásáról írtam. A mostani bejegyzésemben a továbbgyűrűző konfliktus kelet-ukrajnai epizódja kerül bemutatásra.

2014-ben Kelet-Ukrajnában nem voltak adottak a Krím-félszigeten meglévő olyan speciális körülmények, mint a helyszínen állomásozó orosz csapatok, az anyaországtól való izolálás egyszerűsége és az önvédelmi csapatok azonnali bevethetősége. Részben emiatt, részben a közben magára találó ukrán kormány válaszlépéseinek és a nyugati közösség felől érkező nyomásnak köszönhetően a krími forgatókönyv Donbaszban nem volt megismételhető. Valószínű, hogy a Kremlnek is más tervei voltak, a „Novorosszija projekt” (Kelet-Ukrajna Oroszországhoz csatolása) csak bizonyos köröknek (pld. az ortodox csekistáknak) állt szándékában. A következő oldalakon a főbb harci cselekményeket mutatom be a tüntetések eszkalációjától kezdve az orosz hadsereg augusztus végi nyílt bevetéséig.

Háború Donbaszban

Janukovics távozása után a keleti körzetekben (Donyeckban, Luhanszkban, Dnyepropetvoszkban, Odesszában, Harkovban, Kerszonban és Nyikolajevban) rendszeressé váltak az új kormány elleni megmozdulások. A felmérések szerint a célok nem voltak egységesek. A tüntetők egy része Oroszországhoz akart csatlakozni, voltak, akiknek a decentralizáció, föderalizáció volt a céljuk, mások pedig az orosz nyelv egyenlő státuszát követelték. A szeparatisták a legnagyobb számban a Donyec-medencében (Donbaszban, ami Donyeck és Luhanszk körzetét foglalja magában) voltak jelen..

2014 márciusának elején Harkovban, Donyeckben és Luhanszkban a tüntetők középületeket foglaltak el. Ezekben a hetekben változatos háttérrel rendelkező figurák váltották egymást a kormányzói és polgármesteri tisztségekben. Az ukrán kormány rövid időn belül letartóztatta a tüntetők és vezetőik többségét.

Április elején jelentek meg a konfliktus orosz titkosszolgálati háttérrel rendelkező szereplői. A krími népfelkelők egységének vezetője, Igor Girkin (Sztrelkov), összegyűjtött 52 önkéntest, akikkel április 12-én elfoglalta a kelet-ukrajnai Szljavanszk rendőrőrsét és az ukrán titkosszolgálat, az SZBU helyi központját. Harkovban, Donyeckben és Luhanszkban szeparatisták szállták meg a helyi adminisztráció épületeit.

Az épületek ellenőrzés alá vételével jelentős számú fegyverhez is jutottak a felkelők. Harkovot az ukrán hadsereg visszafoglalta, de Donyeck és Luhanszk ostromára nem szánták el magukat. Donyeckben Alekszander Borodaj lett a kormányzó, Sztrelkov pedig Szljavanszk polgármesterévé jelölte magát. Mindketten Konstantin Malofejevhez, a Novorosszija megvalósítását támogató orosz oligarchához voltak köthetők.

Mindeközben az orosz hadsereg az ukrán határ közelében mintegy 30-40.000 fős csapatot összepontosított (az ukrán Nemzetbiztonsági Tanács viszont 100.000-re becsülte a határra érkező orosz haderő létszámát). Az ukrán vezetés az esetleges agressziótól tartva kénytelen volt jelentős figyelmet és forrásokat összpontosítani a keleti határára, megkönnyítve ezzel a felkelők helyzetét. Az ukrán hadsereg mozgósításáról szóló tervet március 17-én fogadta el a parlament. Ekkor 40.000 tartalékost hívtak be, melynek felét a fegyveres erőkhöz osztották be, a másik fele az újonnan megalakult Nemzeti Gárdában teljesített szolgálatot. A mozgósítás második hullámában, május 6-tól 60 éves korig növelték a sorozható specialisták életkorát. A harmadik szakasz július 21-on kezdődött, ekkor már minden sorköteles és tartalékos számíthatott a behívóra, beleértve a nőket is. A besorozottak között a morál rendkívül alacsony volt, folyamatosak voltak az elégedetlenkedések és lázadások is előfordultak. A rendőrök körében gyakori volt, hogy „a nép oldalára álltak”, azaz a felkelők parancsnoksága alatt szolgáltak tovább.

Arszem Avakov Facebook posztban hirdette meg április 13-án az Antiterrorista Műveletnek nevezett akciósorozat kezdetét. Az SZBU egységei még aznap sikertelenül próbálták Szljavanszk városát visszafoglalni. Az akció során az elit egység több tagja megsebesült, egyikük pedig életét vesztette. Az ukrán vezetés ekkor a hadsereg bevetése mellett döntött. Késő délután egy 4500 fős ejtőernyős alakulat felszabadította a Kramatorszk városa mellett található repülőteret. Később a városba érő katonák egy kb. 200 fős civil csoporttal találták szembe magukat, akik a régió jövőjéről szóló népszavazás megtartását követelték. Az ukrán katonákat körbevették a helyi civilek, akik söröztek és hangosan szidalmazták őket. A katonák végül egy puskalövés nélkül átadták fegyvereiket és harci járműveiket a civileknek, akik a tankokat trófeaként közszemlére tették Szljavanszk főterén.

Az orosz utánpótlás megérkezéséig ezek a fegyverek és tankok aztán fontos szerepet játszottak Szljavanszk védelme során, nélkülük a felkelők nem lettek volna képesek három hónapig ellenállni a támadásoknak. Az incidens miatt azonban ezt követően engedélyezték a konvolyok mozgását akadályozó civilek elleni fegyverhasználatot.

Április végétől kezdve az ukrán csapatok ellenőrzésük alá vonták a felkelők által elfoglalt városok körüli területeket. Április 24-én ukrán fegyveresek ostrom alá vették Szljavanszk városát. Az orosz csapatok még aznap hadműveleteket kezdtek a határon, hogy megosszák az ukrán hadsereg erejét. Április 29-én a felkelők minden jelentősebb ellenállás nélkül elfoglalták Luhanszkot, így a város központi irányítás nélkül maradt.

Május 2-án Ogyesszában a szélsőjobboldali Pravij Szektor és az őket támogató tömeg összecsapott az oroszbarát tüntetőkkel. A beszámolók szerint az utóbbiak részéről több lövés is eldördült. Végül a kb. 300 elszakadáspárti aktivista bemenekült a szakszervezet irodájába, ahol később harcba szálltak a néhány ezer főre tehető futballszurkolóval. Az oroszpártiak végül csapdába estek az épületben, ahol később tisztázatlan körülmények között tűz ütött ki (a felvételek tanúsága szerint molotov-koktélok okozták). Az ezt követő eseményekről szóló beszámolók részrehajlóak voltak: A Russian Times által megszólaltatott szemtanú szerint az égő házból kiugró embereket azonnal meglincselték, míg a Kyiv Post arról számolt be, hogy az „ukrán-pártiak” tucatjával mentették ki az embereket a tűzből. A tragédiának 42 halálos áldozata volt.

Május 7-én Putyin határozott kérése ellenére népszavazást tartottak a függetlenség kikiáltásáról Donyeck és Luhanszk nagy részében. A bejelentés szerint a szavazók nagy többsége (90%) az elszakadás mellett voksolt. Az ezt követő május 25-i ukrán elnökválasztást viszont szinte az összes donbaszi szavazókörben lehetetlenné tették a szeparatisták. Az Ukrajna többi részein megtartott elnökválasztást végül Petro Porosenko nyerte.

A felkelők az első igazán súlyos csapást május 26-án, a donyecki repülőtér első csatájánál szenvedték el. A támadók javarészt Oroszországból frissen érkezett önkéntesek voltak, akik a Vosztok zászlóalj vezetője, Alekszander Kodakovszki parancsnoksága alatt kezdtek harcolni. Az oroszok a reggeli órákban minden nehézség nélkül foglalták el a terminált. Ez azonban valószínűleg csapda volt, délben az ukrán különleges egységek masszív légitámogatás mellett megrohamozták a repülőteret. Egy túlélő elmondása szerint, bár a Vosztok rendelkezett légvédelmi fegyverekkel, Kodakovszkij azt mondta, ne vigyenek magukkal, mert az ukránok úgysem fognak bombázni. Végül két teherautónyi önkéntes tudott megmenekülni a reptérről, akik nagy része viszont Donyeckbe érve meghalt, amikor a lesben álló Vosztok egységei az Ukrán Nemzeti Gárda katonáinak hitték őket és tüzet nyitottak rájuk. Az egész akció során körülbelül 30-50 harcos vesztette életét. Nagy részük a napokban érkezett Oroszországból.

Miután az ukrán légierő bombázásában június másodikán Luhanszkban nyolc civil életét vesztette, a helyi ukrán biztonsági erők egyre kevesebbet késztetést éreztek a civilekkel való szembeállásra és egymás után tették le a fegyvert. A felkelők ezután a megerősített határellenőrzési pontokat vették célba, melyek megnehezítették a lázadók Oroszország felől érkező utánpótlását.

Júniusban a harcok főként az orosz határ felé vezető utak ellenőrzéséért folytak. A felkelők idővel egyre több és egyre modernebb fegyverekre tettek szert. Június 12-én Snyiznében filmezték le először a szeparatisták T-64-es tankját.

Az első ukrán repülőgépet, egy Il-76-os csapatszállítót 49 emberrel a fedélzetén, június 14-én lőtték le. A gép összes utasa életét vesztette. A veszteségek növekvő száma miatt június 20-án Porosenko egyoldalú tűzszünetet hirdetett. Az első törékeny bilaterális tűzszünetet június 27-én kötötték, azonban azt egyik fél sem vette komolyan. A tárgyalások közben Leonyid Kucsma volt ukrán elnök és Viktor Medvedcsuk ukrán oligarcha, Putyin jó barátja között zajlottak.

Porosenko a tűzszünettel valószínűleg csak időt akart nyerni, hiszen mindkét oldal a másik számára elfogadhatatlan feltételeket követelt már a kezdetektől. Miután a kormányoldalnak sikerült rendeznie a sorait, július elsején az ukrán elnök kihirdette a tűzszünet végét és nagyszabású hadjáratot indított a felkelők ellen. Július 5-én, miután Szljavanszkot bekerítették és az utánpótlás megoldhatatlanná vált, Igor Girkin az éj leple alatt 3000 fővel elhagyta a várost és Donyeckba helyezte át a főhadiszállását. Ott egyesítette a rendezetlen fegyveres erőket, melyek néhány kivétellel (pl. a Vosztok zászlóalj) ezután a parancsnoksága alá tartoztak.

A kelet-ukrajnai konfliktus egyik legtragikusabb eseménye a Malaysian Airlines MH17- es járatának július 17-i oroszbarát szakadárok általi lelövése volt. Az ezt követő humanitárius tűzszünet meghirdetése ellenére a határvidékeken tovább folytatódtak a harcok. A lázadók bombázásai elől az ukrán erők gyakran kénytelenek voltak Oroszországba menekülni. Ezekben az esetekben a fegyverzetük a felkelők birtokába került.

Ilovajszkban kezdetben főként önkéntesek harcoltak egymással. Augusztus 10-én a kijevpárti Donbasz, Dnyeper-1, Dnyeper-2, Békefenntartó, Szvityaz, és egyéb egységek támadtak a donyecki szabadcsapatokra: a Vosztokra, Oplotra és Kalmiuszra. Az elhúzódó csata végén az ukrán csapatok csapdába kerültek. Putyin elnök személyesen kérte számukra a humanitárius folyosó megnyitását és szabad elvonulásuk biztosítását. A beszámolók szerint azonban amikor az ukránok megadták magukat és el akarták hagyni a szektort, orosz reguláris csapatok vették tűz alá őket. Más verzió szerint a folyósót végül nem is nyitották meg a lázadók, és az ukrán katonák a sikertelen kitörési kísérlet folyamán vesztették életüket. Bárhogy is volt, az Ilovajszkban szolgáló ukrán alakulatok a harcok végére teljesen megsemmisültek.

Időközben felszabadult a határ a felkelők és az orosz csapatok számára. Augusztus 29- től kezdődően az orosz reguláris hadsereg katonái ezres számban léptek át ukrán területre A NATO által bemutatott műholdképen láthatók voltak a határon áthaladó harci járművek. A konvencionális haderő bevetésével a kelet-ukrajnai felkelés új szakasza kezdődött.

A Krím-félsziget természeti kincsei, jó kikötői és stratégiai elhelyezkedése folytán a történelem kezdete óta értékes területnek számított. A görögök, rómaiak és Bizánc után a XIII. században a tatárok hódították meg a félszigetet. Az Arany Horda szétesése és Oroszországba olvadása után egyedül a krími kánság maradt fent az egykori tatár területekből, ami erős szövetséget épített az Oszmán Birodalommal. Először II. Katalin cárnő uralkodása alatt, 1783-ban került orosz fennhatóság alá. A bolsevik hatalomátvétel után a Krím autonóm szovjet köztársaság lett, majd 1954-ben Hruscsov kezdeményezésére az Ukrán SzSzK részévé vált. A rendszerváltás követően is Ukrajna része maradt, 1992-ben kapott autonómiát Kijevtől.

A számos háború, majd az orosz és szovjet uralom drámaian átírta a félsziget demográfiai összetételét. Az 1780-as években Grigorij Patyomkin erőltetett ruszifikációs politikája a muszlim tatárok és törökök elüldözésében, a mecsetek lerombolásában, az iszlám intézmények feloszlatásában és a tömeges orosz betelepítésekben mutatkozott meg. A tatárok száma ez időszak alatt 420.000-ről mintegy 110.000-re csökkent. Dacára a krími, majd az orosz-török háború alatt elszenvedett további jelentős veszteségeknek és az 1917-1933 közötti deportálásoknak, a török származású tatárok az 1944-es német megszállás alatt továbbra is jelentős kisebbséget alkottak a félszigeten. 1944 májusában kollaboráció vádjával 200.000 tatárt deportáltak, és tiltottak ki évtizedekre a Krím-félszigetről, akik csupán 1991-től kezdődően térhettek vissza szülőföldjükre. Ugyancsak 1944-ben telepítették ki a krími görögök utolsó leszármazottait is, akiknek utódai ma az ukrajnai Mariupol városában alkotnak ötvenezerre tehető számú kisebbséget. Jelenleg a Krím-félszigeten 2 millió ember él, aminek 60%-a orosz, 12%-a tatár, a többi lakos pedig főként ukrán származású.

Előzmények

Az előző blogbejegyzésemben ott hagytam abba, hogy 2013 őszén Ukrajna az EU társulási egyezmény aláírásának kapujában állt, amit Putyin mindenképpen meg akart akadályozni − akár azért, hogy a nyugati befolyás ne terjedjen ki egy Oroszországgal határos államra, akár azért, hogy Ukrajna esetleges fejlődése ne ássa alá a Kreml és az elnök tekintélyét választói körében. 15 milliárd dolláros hitelt ígért Ukrajnának, és emlékeztette Janukovicsot, hogy az EU mindenképp ragaszkodni fog Julia Timosenko szabadon bocsátásához − aminek az ukrán elnök nem szívesen tett volna eleget. Hogy más érvei is voltak Putyinnak, az egész biztos, Ukrajna gázfüggősége is fontos tényező lehetett. Janukovics egy kiszivárgott videofelvételen azt mondja Merkelnek:

"Szerettem volna, hogy meghallgassanak. Három és fél éve egyedül vagyok. Nagyon egyenlőtlen feltételek között egy nagyon erős Oroszországgal voltam szemtől szemben" 

November 21-én, egy héttel az aláírás tervezett időpontja előtt az ukrán miniszterelnök bejelentette, hogy elhalasztják az egyezmény aláírását. A bejelentést követően elkezdtek Kijev főterén, a Majdanon gyülekezni a tüntetők. A november 30-ra virradó éjjel a Berkut (ukrán speciális rendőri egység) bántalmazta a téren sátort állító diákokat. Válaszul másnap több százezren mentek ki tüntetni, és kitört a második ukrán forradalom. Később az új kormány azt állította, hogy a tüntetők elleni támadásokat az ukrán biztonsági erők az FSZB utasítására hajtották végre.

Janukovics belső, nyugati és orosz nyomásra mindent megtett, hogy megegyezzen az ellenzékkel. Alkotmányos reformot és előrehozott választásokat ígért, ám a Majdan akkor már azonnali távozását követelte. Az elhúzódó válság során, február 18-án huszonnyolcan, 20-án több, mint kilencvenen haltak meg az összecsapásokban. Putyin külpolitikai tanácsadóját, Vlagyiszlav Szurkovot küldte Kijevbe, hogy mentse, ami menthető. Az Ukrán Biztonsági Szolgálat vezetője, Valentin Nalivajcsenko később azt állította egy, az Alfa speciális kommandós egység tagjának kihallgatása alapján, hogy a tüntetőkre tüzet nyitó mesterlövészeket már Szurkov irányította. Azóta viszont napvilágra kerültek olyan információk, melyek szerint ő csak február 20- án este 8 órakor érkezett Kijevbe. Ekkora a lövöldözések már véget értek, tehát a fenti vádak alaptalannak bizonyultak. Szurkov feladata ekkor valószínűleg Janukovics menedzselése volt, ám későn érkezett: nem tudta már maradásra bírni a bukott elnököt és ezzel megmenteni az ukrán kormányt. Janukovics február 21-én elmenekült Kijevből, a neki állított csapdából pedig végül egy, Putyin által érte küldött helikopteres katonai egység mentette meg.

A krími hadműveletek

A döntést Krím Oroszországhoz való csatolására másnap, február 22-23 éjjelén hozták meg. Ekkorra már nyilvánvalóvá vált Janukovics menesztése. Ezen a találkozón Putyin mellett Szergej Sojgu (védelmi miniszter), Nyikolaj Patrusev (a Védelmi Tanács titkára), Alekszander Bortnyikov (az FSZB vezetője) és Szergej Ivanov (az elnöki adminisztráció feje) voltak még jelen.

Miután megszületett a döntés a megszállásról, gördülékenyen haladtak a dolgok. Sojgu segítője, Oleg Belavencev 23-án a Krímbe utazott és nekilátott a művelet elvégzésének.

A félszigeten közvetlenül a megszállás előtt a fekete-tengeri flotta kötelékében 12.000 fős orosz katonai személyzet tartózkodott. Az ukrán védelmi minisztérium által kiadott 2013-as White Book adatai szerint a Krímben állomásozó ukrán tengerészeti erők 14.700 fős személyzetet és jelentős számú harci járművet foglaltak magukba. A tengerészgyalogságon felül a parti őrség, a légierő, valamint a Belügyminisztérium alá tartozó határőrség tagjai teljesítettek még szolgálatot a Krímben. A félszigeten állomásozó ukrán egységek létszáma így összesen mintegy 22.000 főt tett ki, azonban a számbeli és fegyverzeti előnyük csupán látszólagos. Az ukrán csapatok felszereltsége és képzettsége rendkívül gyenge volt. A belbeki katonai bázison állomásozó 45 darab MiG-29 vadászrepülőből például csupán 4-6 volt működőképes. Bár a konfliktus kezdetén az orosz hadsereg sem volt megfelelően gépesítve, a két ország között fennálló szerződések és logisztikai kapcsolatok lehetővé tették katonai járművek és további orosz egységek rövid időn belüli Krímbe telepítését.

A Krím Oroszországhoz való csatolása után az ott szolgálatot teljesítő katonákat „A Krím visszatéréséért” (За возвращение Крыма) nevű medállal tüntette ki az orosz honvédelmi minisztérium. A rajtuk szereplő dátum tanúsága alapján a hadművelet 2014 február 20-án kezdődött (Szergej Lavrov szerint a dátum hibásan lett feltüntetve, azokra csupán „technikai félreértés” miatt került fel a február 20-i dátum).

Február 25-én a frissen megválasztott ukrán belügyminiszter, Arszen Avakov feloszlatta a Majdanon diszkreditálódott elit rohamrendőrséget, a Berkutot. Az egység nagy része a Krímbe menekült, Oroszország pedig szinte azonnal felajánlotta számukra az orosz állampolgárságot. A krími Berkut lefegyverzését a hősként ünnepelt egység védelmére összegyűlt tömeg végül megakadályozta. Az elkövetkező hónapokban a kozákokkal együtt a Berkut alkotta a Krímben tevékenykedő önvédelmi csapatok gerincét. A Berkut feloszlatása mellett egy másik jelentős hibát is vétett az új ukrán kormány: indítványozta a korábbi kisebbségi nyelvhasználati politika megváltoztatását, ami az oroszajkú krími lakosság körében azonnal nagy felháborodást és félelmet keltett. Olekszander Turcsinov ideiglenes államfő végül nem is írta alá az erről szóló törvényt. Az ukrán szélsőjobboldali Pravij Szektor egyik vezetője, az éppen   szabadlábon  lévő   Igor  Maszijcsuk  nyilatkozata  a  Krímbe   küldendő „barátság vonatról” viszont tovább borzolta a kedélyeket.

Az első zavargások a február 23-i, még a szovjet időkből fennmaradt nemzeti ünnepen törtek ki. Az orosz zászlókkal és szeparatista szlogenekkel tarkított szevasztopoli népgyűlésen elutasították Kijev minden adminisztratív intézkedését és új polgármestert választottak. A tüntetésre a hatályos orosz-ukrán egyezményeket megsértve a 810-es orosz Tengerészgyalogos Dandár katonáit is kivezényelték. Maszijcsuk felhívására válaszul megalakultak az első önvédelmi szerveződések, melyek blokádokat emeltek az Ukrajnát Krímmel összekötő utakra. A perekopi ellenőrzőpontot ezt követően egy 200 fős, a Berkut volt tagjaiból, valamint krími és kubáni kozákokból verbuválódott egység felügyelte. Február 26-án az elszakadást ellenző krími tatárok és az Oroszországgal szimpatizáló tüntetők közötti összecsapásban hárman életüket vesztették. Ezt követően azonban az antiszeparatista mozgalom gyorsan elhalkult. Ugyanezen a napon Putyin készenlét-ellenőrző gyakorlatot rendelt el a nyugati és középső katonai körzetekben. A hadmozdulatok elsődleges célja a különleges alakulatok északra való áttelepítésének fedezése volt.

Február 27-én hajnalban jelzés nélküli egyenruhát viselő, rendkívül jól felszerelt katonák foglalták el a Parlament épületét. Bent elbarikádozták magukat és felvonták az orosz zászlót.

Az FSZB és a GRU civil ruhás emberei a képviselőket erőszakkal a parlamentbe vitték. A képviselők ezután megszavazták az önállóságról szóló népszavazás megtartását és elnökké választották Szergej Valerjevics Akszjonovot (a szavazás a képviselők elmondása szerint nem volt érvényes). Délután partra szállt 300 orosz katona, akiknek a félszigetre való telepítéséről azonban az ukrán féllel nem egyeztettek.

Február 28 hajnalán az orosz erők blokád alá vették a belbeki repülőteret, majd ezt követően sorra körbevették az egyéb fontosabb katonai bázisokat és légikikötőket is.

A szimferopoli repülőteret elfoglalták, az összes járatot törölték, és megkezdték az orosz speciális egységek Ukrajnába való telepítését. Több orosz támadó és szállító helikopter, valamint Il-76-os csapatszállító repülőgép lépett be a nap folyamán Krím légterébe. Az általuk szállított katonák száma az 1500-at is elérhette. Ezzel jelentősen elmozdult az erőegyensúly az orosz fél javára, bár az ukrán hadsereg még így is számbeli és fegyverzetbeli fölényben volt.

Március elsején a Szövetségi Tanács elfogadta Putyin azon kérését, hogy harcoló alakulatokat vethessen be Ukrajna területén „a helyzet stabilizálása érdekében”. A hónap első két napján így újabb egységek érkeztek Oroszországból. A szevasztopoli kikötőben partra szálló különleges alakulat katonái ellenállás nélkül szóródtak szét a félszigeten. A krasznodari kozákok ekkor már tömegesen érkeztek a kercsi szoroson át kompokkal a „szláv testvérek” segítségére. Orosz ejtőernyősök rendőrnek öltözve segítettek egyes városokban a rend fenntartásában. Az oroszok hadsereg blokád alá vonta a fekete-tengeri kikötőket is. A szevasztopoli és kercsi parti őrségnek még sikerült kimentenie a hajóit, de az Ukrán Haditengerészet összes hajója a kikötőben rekedt. Néhány nappal kinevezése után az ukrán haditengerészet vezetője, Denisz Berezovszkij ellentengernagy átállt az oroszok oldalára, majd később tisztjeit is erre biztatta – sikertelenül.

Március 3-án a parti őrséghez hasonlóan a novofedorovkai légibázis személyzetének is sikerült megmentenie jónéhány katonai járművet. Négy helikoptert és három repülőgépet indítottak be egyidejűleg, és mire az oroszok észbe kaptak, addigra mind a hét gép a levegőben volt, hamarosan maguk mögött hagyva a Krím-félszigetet.

Más bázisokon a fogva tartottak és őrzőik kimondottan jó kapcsolatba kerültek. A kercsi laktanya katonái utcai koncertet adtak az orosz katonáknak, később pedig közös futballmeccset is szerveztek az ukrán és orosz fegyveresek. A bázison szolgálók közül a konfliktus végeztével 200-an orosz szolgálatba álltak, 30-an leszereltek, és mindössze 40-en maradtak az ukrán katonaság kötelékében.

Március 6-én ismételten előbbre hozták a Krím függetlenségéről és Oroszországhoz való csatlakozásáról tartandó népszavazást. A korábban meghirdetett május 25-i és a március 30-i dátum után ezúttal március 16-ra tűzték ki a referendumot. Hogy az esemény viszonylag nyugodt körülmények között valósuljon meg, a létesítmények körüli blokádokat is lazábbra fogták. A bázisokon tartózkodó katonák civil ruhában napközben szabadon elhagyhatták állomáshelyüket, valamint az étel- és italutánpótlás biztosítása is zavartalan volt. Számos helyen még az elektromos áramot visszakapcsolták. Az ukrán hadihajók blokádját is megszüntették, ám az Ocsakov tengeralattjáró elsüllyesztésével lezárták a Donuzlav-tó tengeri kijáratát, ezzel megakadályozva a vízi járművek Ogyesszába való kimenekítését.

Mindeközben az orosz partraszállító hajók folyamatosan hozták az orosz csapatokat, melyeknek ellátását az akkor már orosz ellenőrzés alatt álló kercsi szoroson át közlekedő kompokkal biztosították. Március 12-én a kercsi szoroson átkelő 18. Független Motorizált Lövészdandár a félszigetet a szárazfölddel összekötő perekopi földszoros felé vette az irányt. Ennek védelmét korábban az orosz speciális és a krími önvédelmi erők közösen látták el.

Március 16-án a hivatalos orosz verzió szerint az urnához járulók 96,77%-a az Oroszországhoz való csatlakozásra szavazott. Még ha valósak is lennének ezek a számok, a népszavazás akkor is érvénytelen lenne, mivel a hatályban lévő ukrán alkotmány nem tette lehetővé az elszakadásról való szavazást. Azonban a szavazást el is csalták: még a Putyin mellett működő emberjogi bizottság jelentése szerint is csupán 50-60%-ban szavaztak a Krím Orosz Föderációhoz-hoz való csatlakozására, viszonylag alacsony, 30-50% részvétel mellett - ami így valójában kb. 15-30% tényleges támogató szavazatot jelent. Az ENSZ BT határozatát a szavazás érvénytelenségéről azonban Kína tartózkodása mellett Oroszország természetesen megvétózta. Az ENSZ Közgyűlés március 24-i határozatában a referendumot érvénytelennek nyilvánította, ennek azonban semmilyen jelentős következménye nem lett. Március 18-án Vlagyimir Putyin jóváhagyta a Krím csatlakozását célzó szerződéstervezetet.

Március 19-én az orosz csapatok megkezdték az addig blokád alatt tartott bázisok, repterek, hajók elfoglalását. Az ukrán hadsereg alacsony moráljának és tanácstalanságának köszönhetően az irányítás átvétele jobbára zökkenőmentesen ment végbe. Március 20-án Putyin rendeletet hozott arról, hogy az orosz hadsereg kötelékéhez csatlakozó krími katonák rangját és a szolgálatban eltöltött idejét elismerik. Március 20-án Valerij Geraszimov tábornok a fegyveres erők vezérkari főnökeként bejelentette, hogy mind a 193 krími katonai objektumra kitűzték az orosz zászlót. A Krím de facto Oroszország részévé vált. A krími katonai műveletek sikerén felbuzdulva az orosz titkosszolgálati háttérrel rendelkező Igor Girkin (harci nevén Sztrelkov - Íjász) elhatározta, hogy a maga köré gyűjtött önkéntesekkel átkel Kelet-Ukrajnába és kirobbantja a felkelést. A kelet-ukrajnai eseményeket itt mutatom be részletesen.

A félszigetet megszálló, azóta ikonikussá vált "kis zöld emberkéknek" (vagy más elnevezésben "udvarias embereknek") az új hatalom szobrot állíttatott.

A klasszikus értelemben vett szuverenitás még egy személy, csoport, szervezet, állam korlátlan hatalma volt az egész társadalom felett. A szuverenitás alanya (pl. a király) fokozatosság és jogi korlátok nélküli, abszolút hatalmat gyakorolt, elkülönült és független volt az egésztől.

A demokratikus rendszerek kialakulásával a főhatalom korlátozhatóvá és osztottá vált. Míg a demokráciákban nem létezik abszolút hatalom, a totális államokban csak abszolút hatalom létezik, aminek az alanya nem a nép, hanem a párthatalom vagy az első számú vezető.

A világ különböző államaiban és a történelmi fejlődés egyes állomásain eltérő szuverenitáskoncepció figyelhető meg. A premodern világ esetében nemcsak szuverenitásról, de még államról sem beszélhetünk.  Ma is van erre példa, Szomália, Afganisztán és Libéria például ilyen rendszerben működik, egyfajta új terra nullius jött létre ezeken a területeken.

A modern államok ezzel szemben a klasszikus vesztfáliai típusú államok. Modernnek nem az újszerűsége miatt nevezik őket (valójában kimondottan tradicionálisak), hanem mert a nemzetállamiság szolgált a modernizáció motorjaként. A modern rend esetében fontos szerepet tölt be az állami szuverenitás. A belpolitika és a külpolitika élesen elhatárolódik és az előbbinek nincs beleszólása a külügyekbe. A biztonság végső garanciája az erő, a határok csak erőszakkal változtathatók meg.

A modern állam és jog kialakulása Nyugat-Európában a polgári forradalmakkal teljesedett ki és fejeződött be. Az állami fejlődéstörténet ezen szakaszában a politikai rendszerek két szélsőséges típusa alakult ki:

1. demokratikus jogállamok, melyekben a hatalom szervezett rendszere az államhatalmi ágak szétválasztásán és együttműködésén alapul (sokközpontú szuverenitás)
2. totalitárius rendszerek, ahol a szuverenitás a hatalmi rendszer központosításán alapul.

A gyakorlatban a legtöbb állam valahol e két szélsőség között helyezkedik el.

A nemzetközi kapcsolatok elméletében Machiavelli és Clausewitz írta le ezt a világrendet. A huszadik században a szuverén államok egyre több kényszerítő jogosítványokkal rendelkező katonai (pl. NATO) és nem katonai (politkai/gazdasági, pl. EU) nemzetközi szervezeteket (nemzetközi szuveréneket) hoztak létre, amelyek szabályait magukra nézve kötelezőnek tekintik. Az ENSZ-t is a modern rendszerben alapították azért, hogy általa megteremtsék a rend és jog nemzetközi alapjait. Alapokmánya hangsúlyozza az állam szuverenitásának fontosságát és erő általi megóvását.

A modern államrendszert a posztmodern nemzetközi rend váltja fel. Ennek keretei közt az államrendszer megszűnik, de nem a premodern állapotot jellemző káosz, hanem egy magasabb szintű rend felé tart. A modern európai rendszer a vesztfáliai szerződéssel jött létre, a posztmodern pedig a Római Szerződéssel és az Európai Hagyományos Fegyveres Erőkről szóló Szerződéssel. A posztmodern rendszer nem alapoz az egyensúlyra, nem hangsúlyozza a szuverenitást, sem a belügy és a külügy különválasztását. A belső békét a gazdasági és politikai kapcsolatok által létrejött interdependencia-rendszer szavatolja.

Oroszország ma is modern államrendszert épít. Európának a orosz modelltől eltérő, posztmodern szuverenitás-értelmezése folyamatos feszültség forrása az EU és Moszkva között. Oroszország elutasítja a normakövetést, relatív gyengesége miatt viszont kénytelen szövetségeseket keresni. Ilyen szövetséges lehet Kína, viszont kérdéses, hogy Peking továbbra is versenyezni fog-e a nyugati hegemóniával, vagy gazdasági megfontolásból végül alkalmazkodik majd a posztmodern szuverenitási normákhoz. Ez esetben Moszkva nehezen tudja majd megvédeni hagyományos vesztfáliai szuverenitásértelmezését.  

Oroszország nagyhatalmi státusza feltételeként tekint arra, hogy aktív tagja legyen mind az euro-atlanti, az eurázsiai és az ázsiai-csendes-óceáni térségnek is. Az orosz külpolitika újragondolása Gorbacsov peresztrojkájával kezdődött. Ezt követően Jelcin alatt a politikai diskurzus az etatista, a nyugatos és az Eurázsia felé fordulók között zajlott. Putyin fontosnak tartotta országa egykori befolyásának helyreállítását a nemzetközi porondon. Első két elnöksége alatt a Nyugathoz való közeledés figyelhető meg. A hivatalos külpolitikai koncepció szerint:

„Az orosz külpolitika fő célja Európát illetően a kollektív regionális biztonság és együttműködés valóban nyílt, demokratikus rendszerének létrehozása, biztosítva az euroatlanti térség egységét Vancouver-től Vlagyivosztokig.” (Oroszország külpolitikai koncepciója, 2008)

Szergej Lavrov, az ország külügyminisztere szorgalmazta, hogy határozzák meg „az atlantizmus új fogalmát, amely nem zárja ki Oroszországot.” Medvegyev követte ezt az irányt, elnöksége alatt javaslatot tett még egy páneurópai biztonsági szerződés megkötésére is. A Nyugat ezzel szemben nem viszonozta az orosz fél szándékait. A NATO attól tartott, hogy Oroszország befolyásolná a szövetség döntéshozatalát és kihívás elé állítaná az USA vezető szerepét a szövetségben. Az EU az atlanti szervezet egyik alkotóelemeként viselkedve szintén elutasító volt az orosz közeledéssel szemben. A brüsszelközpontú „Tágabb Európával” szemben Oroszország a Lisszabontól Vlagyivosztokig tartó, többpólusú „Nagyobb Európa” koncepcióját követte volna, ám a Nyugat ellenséges magatartása és Kína felemelkedése hatására az orosz neorevizionizmus az eurázsiai integráció megvalósítása felé fordult. 2009-ben Oroszország, Fehéroroszország és Kazahsztán megalapították az Eurázsiai Vámuniót, majd 2012-ben megállapodtak egy „egységes gazdasági térség” létrehozásáról. A kettő 2015 január 1-én olvadt össze Eurázsiai Gazdasági Unió néven. Örményország és Kirgízia is csatlakozott a szervezethez, Tádzsikisztán és Üzbegisztán pedig a szerződés megkötése napján kifejezte a szervezet iránti érdeklődését.

A 2007-es „bővítési fáradtságot” még nem kiheverő és a 2008-as gazdasági válságtól sújtott Európai Unió a keleti terjeszkedése eszközéül a 2008-ban útjára indított Keleti Partnerség programot választotta. Az ezzel párhuzamosan létrehozott „Mélyreható és Átfogó Szabadkereskedelmi Térség” megszünteti a vámokat és a kereskedelmi kvótákat a csatlakozó országok és az EU között. A megállapodás a gazdasági kérdéseken túl előírja Ukrajna számára az EU-val történő együttműködést kül-és biztonságpolitikai ügyekben is. Putyin háromoldalú tárgyalásokra való javaslatait rendszeresen elutasították, továbbá kijelentették, hogy a tervezett csatlakozás összeegyeztethetetlen az eurázsiai gazdasági uniós tagsággal. Ukrajna ezzel (a Nyugat szándékának megfelelően) választásra kényszerült az EU és Oroszország között.

A helyzetet tovább bonyolította Ukrajna megosztottsága. A nyugati területek lakossága többségben oroszellenes és EU-párti, a keleti országrész viszont etnikailag, kulturálisan, vallási szempontból és gazdaságilag is inkább Oroszországhoz kötődik. Ugyanakkor hiba lenne az országot az azt keresztülszelő Dnyeper folyóra utalva balparti és jobbparti Ukrajnára osztani.  Az ukrán nemzeti identitás roppant összetett fogalom és nem magyarázható kizárólag a lakóhely és nyelvhasználat összefüggésében. Vannak orosz anyanyelvű, ukrán identitással rendelkező lakosok az ország keleti és nyugati felén egyaránt, ahogyan előfordulnak ukránul jobban beszélő, de magukat orosz származásúnak valló ukrán állampolgárok országszerte. Ez persze nem ukrán sajátosság, létezhetnek egy államon belül különböző nemzeti identitások (lásd egyes afrikai államok vagy pl. Románia), vagy azonos identitás különböző államokban (lásd pl. a zsidó nép).

Huntington megfogalmazása szerint Ukrajna „hasadó állam, két különböző kultúrával. Az országon keresztülfut a Nyugatot és az ortodox területeket elválasztó civilizációs törésvonal, és ez már évszázadok óta így van”. (Samuel Huntigton: A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása, 2006)

A Huntington által felvázolt civilizációs megközelítést figyelembe véve ekkora nyomásnak kitenni egy egyébként is megosztott országot súlyos hiba volt és polgárháborúhoz vezethet. Huntington azt is előre jelezte, hogy „(ha) Ukrajna esetleg kettészakad, (…), ez a különválás a kulturális tényezők ismeretében erőszakosabb lehet, mint amilyen Csehszlovákiáé volt, de közel sem lesz olyan véres, mint amilyennek Jugoszlávia széthullása bizonyult”. A napokban bekövetkezett események fényében reméljük, hogy a Harvard Egyetem professzorának ebben (is) igaza lesz.

Az európai partnerségi és szabadkereskedelmi térségről szerződéseket 2012-ben parafálták, a hivatalos aláírás tervezett dátuma 2013. november 28-29 volt. Putyin ezt mindenképpen meg akarta akadályozni - akár azért, hogy a nyugati befolyás ne terjedjen ki egy Oroszországgal határos államra, akár azért, hogy Ukrajna esetleges fejlődése ne ássa alá a Kreml és az elnök tekintélyét választói körében. 15 milliárd dolláros hitelt ígért Ukrajnának, és emlékeztette Janukovicsot, hogy az EU mindenképp ragaszkodni fog Julia Timosenko szabadon bocsátásához - aminek az ukrán elnök nem szívesen tett volna eleget. Hogy más érvei is voltak Putyinnak, az egész biztos, többek közt Ukrajna gázfüggősége is fontos szerepet játszhatott a tárgyalások során. Janukovics egy kiszivárgott videofelvételen azt mondta Merkelnek: "Szerettem volna, hogy meghallgassanak. Három és fél éve egyedül vagyok. Nagyon egyenlőtlen feltételek között egy nagyon erős Oroszországgal voltam szemtől szemben"  November 21-én, egy héttel az aláírás tervezett időpontja előtt az ukrán miniszterelnök bejelentette, hogy elhalasztja az egyezmény aláírását. Azonnal elkezdtek a Majdanon, Kijev főterén gyülekezni a tüntetők. November 29-e éjjelén a Berkut (ukrán speciális rendőri egység) tagjai bántalmazták a téren sátorozó diákokat. Másnap több százezren mentek ki tüntetni és kitört a második ukrán forradalom.

Ahogy Richard Sakwa írja a Háború a határon c. könyvében: „Két vonat robogott egymás felé feltartóztathatatlanul” (Sakwa, 2016).

Introduction

During the last decades, populist parties, movements and leaders have gained momentum all over the world. Besides Erdogan, Orbán, Trump, Morales and Maduro, Polish populist politician Jarosław Kaczyński is among those leaders, who could make it all the way to the top. Although Kaczyński is neither prime minister nor the president of Poland, he is thought to be one of the de facto leaders of the country.

Cas Mudde (2004) defined populism as ‘an ideology that considers society to be ultimately separated into two homogeneous and antagonistic groups, “the pure people” versus “the corrupt elite”, and which argues that politics should be an expression of the volonté générale (general will) of the people’.  Accepting this counter-elite definition of populism, it may seem paradoxical to have a populist ruling elite. To keep their ideology working intact, populist governments need an enemy, against which they could define themselves. After finding appropriate enemies, these governments also need communication channels to reach and convince their constituencies about their ideas. Changes made by Hungarian prime minister Viktor Orbán on the Hungarian media environment served as a roadmap for the ruling party of Poland Law and Justice (Prawo i Sprawiedliwość – PiS) for gaining influence over the state-controlled and private media outlets. In this article, we are going to investigate whether Polish media outlets should be considered as populist entities, and at what level they are under the influence of the governing party.

Polish media can be referred to as populist mouthpieces of the government if all the following conditions are met:

1. the Polish government is considered to be populist,
2. the Polish media is under the direct supervision of this government, and
3. the Polish media spread contents with populist characteristics and/or uses populist rhetoric.

The following chapters are devoted to verifying the presence of these preconditions. First, we examine whether PiS runs a populist government. In the following chapter, we identify the laws and regulations that control the Polish media and the measures implemented by the incumbent government. Finally, we illustrate the populist characteristic of both the state-owned and the government-friendly private Polish media, highlighting some recent examples.

Political background

There are two dominant rivals in the Polish political scene: the right-wing PiS and the center-right Civic Platform (Platforma Obywatelska, PO), both of which are rooted in the socialist era’s Solidarity movement. PO has a liberal approach to economics and is in a well-established relationship with Germany. PiS has a conservative view on abortus, follows a statist view on the economy, supports a more favorable welfare policy, and is more skeptical about the German intentions and the European Union overall. PiS has come to power in 2015 and the next year his nominate Andrzej Duda won the presidential elections. Starting its course, PiS introduced a number of controversial measures, which may violate the European norms. After several warnings, the European Commission (EC) launched a procedure to investigate the rule of law in Poland. In December 2017, the EC triggered article 7 of the European Union treaty on the grounds of a “serious breach” of EU values.

The Guardian initiated cooperation between academics and journalists to create PopuList, in which European parties are collected and categorized as populist, far right, far left and/or Eurosceptic entities. In this listing, PiS is classified as a populist, far-right and Eurosceptic party[1]. Chapel Hill prepares expert surveys that estimate party positioning on various topics. According to the 2019 survey, PiS has a notable anti-elite and anti-establishment rhetoric (on a scale from 0 to 10, experts estimated 9,25 points) with strong leadership control over party policy choices (9,8 points)[2]. According to the report of Tony Blair Institute for Global Change, PiS is a “cultural populist” party[3]. The report defines cultural populism as one that “claims that the true people are the native members of the nation-state, and outsiders can include immigrants, criminals, ethnic and religious minorities, and cosmopolitan elites. Cultural populism tends to emphasize religious traditionalism, law and order, sovereignty, and painting migrants as enemies”.

Considering the above-mentioned surveys and reports, we can call PiS a populist party, which runs a populist government.

Governmental supervision over the Polish media

            After winning the election, PiS immediately started to seek control over the public media. Up to that point, the freedom of press was guaranteed by several measures. In the following chapter, we will look at the laws and the measures that were in effect before 2015, and those, which were introduced by PiS after the elections.

The Constitution of the Republic of Poland

            The Constitution is the foremost protector of Polish media freedom. As article 14 states, “the Republic of Poland shall ensure freedom of the press and other means of social communication”[4]. Article 54 ensures the freedom to express opinions and disseminate information and prohibits censorship[5].

The press law of 1984

            According to the press law of 1984, newspaper publishers are obliged to register in the regional court of the publisher’s domicile. Failing to fulfill the registration the publisher may have to face a fine or a criminal sentence up to 12 months of public service. The press law also stipulates that state entities must provide to the journalists all the required information unless they contain state secrets[6].

The Broadcasting Act of 1992

            The Broadcasting Act of 1992 defines the task of radio and television broadcasting as 1.) to provide information; 2.) to ensure access to culture and art; 3.) to facilitate access to learning, sport and scientific achievements; 4.) to disseminate civil education; 5.) to provide entertainment and 6.) to promote domestic production of audiovisual works. It stipulates that the National Broadcasting Council must be established, which “shall constitute the state authority competent in matters of radio and television broadcasting”, and the need “to hold public and open competitions to select members of Supervisory Boards of public radio and television broadcasting organizations”[7].

The “small media law”

            Two months after the elections, PiS pushed through the Parliament in two days, and the Polish Senate adopted the so-called “small media law”, which amended the Broadcasting Act of 1992. The new law dismissed the current members of national television and radio broadcasters’ management and supervisory boards. Their positions were filled through direct appointment by the treasury minister, which was a sharp change from the previous practice of open competition. PiS reasoned the change as an effort to depoliticize the public media and rationalize the costs of management. During the next year, 225 journalists were dismissed or resigned[8]. The adoption of the new law met harsh indignation among Polish citizens, prompted countrywide protests, and was also heavily criticized abroad. Even the Polish Constitutional Tribunal found it unconstitutional. However, PiS rejected this ruling, as for that time the “small media law” was superseded by a new legislation.

The “big media law” and the “bridge law”

            The ‘small media law” intended only to be a temporary provision followed by a broader set of changes. A bigger and wider media law was on the horizon in 2016. It would have transformed the public media into a “national” media and would have granted more supervisory power to the government over what it should broadcast. Poland’s current deputy minister of culture Krzysztof Czabanski has postponed the implementation of this “big media law”, telling that he wants to take more time to adjust the bill in line with EU law and Council of Europe standards[9].

            In the meantime, PiS adopted a less ambitious “bridge law”, to pave the way for the passing of the bigger and wider media law. The Act of June 22 2016 on the National Media Council set up an organization, which has replaced the treasury minister as the nominator of the management and supervisory boards of the public media. Since then, three members of the supervisory board are appointed by the Sejm, while the remaining two are put forward by the opposition and appointed by the president, thus securing the majority of the PiS.

Restricting journalists’ access to the Parliament

In December 2016, PiS government attempted to limit journalists’ access to the Parliament, restricting the allowed number of journalists to two correspondents per outlet and granting the right of recording parliamentary sessions only for five selected television stations. As a consequence of the proposal, 20.000 protesters gathered outside the main public TV station, and subsequent marches spread across the country. While people protested outside the parliament, opposition MPs blocked access to the podium, forcing PiS MPs to vote through the 2017 state budget with a show of hands in another hall. Later the national television aired a 30-minutes film about this incident, calling it an attempt of coup d’état[10]. After the protest, the proposed measures were ultimately withdrawn.

Advertising and distribution

Because of the shrinking advertising market and the growing competition from the direction of the online media,  Polish press is highly dependent on the advertising revenue. PiS implemented a support mechanism towards the “friendly” and away from the critical media outlets. It’s not only that the government places advertisements and announcements almost exclusively in the privileged media, but this practice also scares off those state and private companies that want to have a good relationship with the government to put advertisements on the critical to the government outlets.

            Limiting the distribution is another tool of the government to make the life of the non-favored publications more complicated. For example, at the state-controlled Orlen petrol stations, it is getting harder to find the Newsweek and Gazeta Wyborcza magazines[11], and at Lotos Paliwa (another state-owned petrol station company), employees were allegedly instructed to make the magazines Do Rzeczy, wSieci, and Gazeta Polska less visible[12].

“Repolonization”

            Three-quarters of the Polish printed media and radio outlets are owned by foreign, predominantly German entities (e.g. Bauer Media Group, Verlagsgruppe Passau and Ringier Axel Springer). The famous Rzecpospolita was also owned by Norwegian and British companies before being bought by the Polish Gremi Media in 2011. Minister of Science and Higher Education Jaroslaw Gowin said in comments reported by state-run news agency PAP on June 2019 that “a self-respecting nation and a self-respecting people cannot allow most of the media to be in foreign hands, and this is a task our government faces if we remain in power in the next term”[13]. “Repolonization” of the Polish press would mean in practice to impose a limit on the level of foreign capital in Polish media companies. As Pauline Adès-Mével, the head of Reporters Without Borders’ EU-Balkans desk emphasized, “forcing foreign investors to sell their media outlets poses a grave danger to media pluralism and freedom”[14].

            Although the Polish government pulled back the implementation of some of the harshly opposed measures, it still gained significant influence over the local press. The public media outlets are considered now as the mouthpiece of PiS, while the situation of the private sector is notably harder than it was before.

Characteristic and rhetoric of the Polish media

The Reporters Without Borders publishes World Press Freedom Index every year since 2002. It ranks 180 countries based on the evaluation of pluralism, independence of the media, quality of the legislative framework, and safety of journalists. Table 1 shows the ranking of Poland since 2013. Between 2013 and 2015 its position has constantly improved, reaching 18^th place in the 180-country sample. After the PiS had come to power and introduced the “small media law”, the country dropped suddenly to the 47^th place and kept going down until the 59^th place in 2019[15]. 

Table 1: Poland's ranking on the World press freedom index[16]

Freedom House publishes the Freedom in the World global report on political rights and civil liberties annually, composed of numerical ratings and descriptive texts for 195 countries and 15 territories. In the 2020 report, regarding to the freedom and independence of the media, Poland received 3 points out of 4. The report noted that although Poland’s media are pluralistic and mostly privately owned, the public media and their governing bodies have been purged of independent or dissenting voices since PiS came to power in 2015[17].

The Polish media’s choice of topics and their rhetoric are very similar to that can be seen in other populist countries: they cover migrants, George Soros, gay marriage, Euro-scepticism, etc.

One recent example is the state television’s report on the climate change activist Greta Thunberg after she testified at the United Nations. During the report of TVP, they displayed a photograph, in which Greta Thunberg was standing with George Soros, taking it as evidence that she is part of a global conspiracy against PiS. The photo was fake[18].

During the European refugee crisis, PiS had a fiery anti-immigrant rhetoric and the state media supported the government in spreading these ideas. TVP kept accusing recently arrived immigrants for committing attacks against Polish citizens. The television channel often attributed crimes to the immigrants knowing that those claims were grounded on false information[19].

The July 2016 No.29 issue of the right-wing weekly magazine Do Rzeczy was published with the cover headline “Poland against the gay empire: How we protect ourselves against the terror of progressives”, with the photo of conservative journalists Tomasz Terlikowski and Jan Pospieszalski, wearing armors similar to Iron Man’s. In the article, the journal set Christianity against the gay lifestyle.

The abovementioned examples demonstrate that the Polish media outlets (both state-owned and some private ones) have the kind of characteristic, choice of topics and rhetoric that qualifies them to be populists.

Conclusion

            In the introductory part, we laid down three preconditions to help us decide whether the Polish media were populist and controlled by the government. These preconditions were:

1. the Polish government was considered to be populist,
2. the Polish media was under the direct supervision of this government, and
3. the Polish media spread contents with populist characteristics and/or used populist rhetoric.

             In the previous chapters, we demonstrated that all these three requirements are met in Poland. According to the report of several organizations, the country can be considered to be populist. Although the Polish media is highly polarized, both the state-owned public media and a significant part of the private-owned media are financed and influenced by the PiS government. Analyzing the characteristics and rhetoric of these government-friendly outlets, we can find the same patterns typical to other populist publications. Considering these results, we can conclude that a predominant part of the Polish media is populist, and they are working under the close and direct supervision of PiS.

References:

[1] https://populistorg.files.wordpress.com/2020/02/01-thepopulist.pdf

[2] Ryan Bakker, Liesbet Hooghe, Seth Jolly, Gary Marks, Jonathan Polk, Jan Rovny, Marco Steenbergen, and Milada Anna Vachudova. 2020. “2019 Chapel Hill Expert Survey.” Version 2019.1. Available on chesdata.eu. Chapel Hill, NC: University of North Carolina, Chapel Hill.

[3] https://institute.global/policy/populists-power-around-world

[4] http://www.sejm.gov.pl/prawo/konst/angielski/kon1.htm

[5] Ibid.

[6] https://edri.org/edrigramnumber9-1polish-electronic-press-registration-compulsory/

[7]http://www.krrit.gov.pl/Data/Files/_public/Portals/0/angielska/Documents/Regulations/broadcasting_act_28022013.pdf

[8]https://freedomhouse.org/sites/default/files/2020-02/FH_Poland_Media_Report_Final_2017.pdf 

[9] https://euobserver.com/political/133761

[10] https://www.youtube.com/watch?v=39bAPEPqtBc

[11]http://www.wirtualnemedia.pl/artykul/tomasz-lis-newsweek-i-gazeta-wyborcza-sa-chowane-na-stacjach-orlen-agora-z-rozwiazana-umowa-na-ekspozycje-tytulow

[12] http://biznes.trojmiasto.pl/Ulubione-gazety-klientow-stacji-Lotosu-n108873.html

[13]https://www.reuters.com/article/us-poland-media/polish-government-to-repolonize-media-in-next-term-deputy-pm-says-idUSKCN1TL1EX

[14] https://rsf.org/en/news/polands-plan-repolonize-foreign-owned-media

[15] https://rsf.org/en/poland

[16] Ibid.

[17] https://freedomhouse.org/country/poland/freedom-world/2020

[18] https://www.nytimes.com/2019/10/11/world/europe/poland-election-state-television-tvp.html

[19]https://oko.press/wiadomosci-tvp-morduja-uchodzcy-fakty-maja-znaczenia/?fbclid=IwAR097gUE1-cPbuzWebeBM2txQ0w5oEIRhqjyxeL4ij395zcXFUt-QHjZ2gg