Oroszország nagyhatalmi státusza feltételeként tekint arra, hogy aktív tagja legyen mind az euro-atlanti, az eurázsiai és az ázsiai-csendes-óceáni térségnek is. Az orosz külpolitika újragondolása Gorbacsov peresztrojkájával kezdődött. Ezt követően Jelcin alatt a politikai diskurzus az etatista, a nyugatos és az Eurázsia felé fordulók között zajlott. Putyin fontosnak tartotta országa egykori befolyásának helyreállítását a nemzetközi porondon. Első két elnöksége alatt a Nyugathoz való közeledés figyelhető meg. A hivatalos külpolitikai koncepció szerint:

„Az orosz külpolitika fő célja Európát illetően a kollektív regionális biztonság és együttműködés valóban nyílt, demokratikus rendszerének létrehozása, biztosítva az euroatlanti térség egységét Vancouver-től Vlagyivosztokig.” (Oroszország külpolitikai koncepciója, 2008)

Szergej Lavrov, az ország külügyminisztere szorgalmazta, hogy határozzák meg „az atlantizmus új fogalmát, amely nem zárja ki Oroszországot.” Medvegyev követte ezt az irányt, elnöksége alatt javaslatot tett még egy páneurópai biztonsági szerződés megkötésére is. A Nyugat ezzel szemben nem viszonozta az orosz fél szándékait. A NATO attól tartott, hogy Oroszország befolyásolná a szövetség döntéshozatalát és kihívás elé állítaná az USA vezető szerepét a szövetségben. Az EU az atlanti szervezet egyik alkotóelemeként viselkedve szintén elutasító volt az orosz közeledéssel szemben. A brüsszelközpontú „Tágabb Európával” szemben Oroszország a Lisszabontól Vlagyivosztokig tartó, többpólusú „Nagyobb Európa” koncepcióját követte volna, ám a Nyugat ellenséges magatartása és Kína felemelkedése hatására az orosz neorevizionizmus az eurázsiai integráció megvalósítása felé fordult. 2009-ben Oroszország, Fehéroroszország és Kazahsztán megalapították az Eurázsiai Vámuniót, majd 2012-ben megállapodtak egy „egységes gazdasági térség” létrehozásáról. A kettő 2015 január 1-én olvadt össze Eurázsiai Gazdasági Unió néven. Örményország és Kirgízia is csatlakozott a szervezethez, Tádzsikisztán és Üzbegisztán pedig a szerződés megkötése napján kifejezte a szervezet iránti érdeklődését.

A 2007-es „bővítési fáradtságot” még nem kiheverő és a 2008-as gazdasági válságtól sújtott Európai Unió a keleti terjeszkedése eszközéül a 2008-ban útjára indított Keleti Partnerség programot választotta. Az ezzel párhuzamosan létrehozott „Mélyreható és Átfogó Szabadkereskedelmi Térség” megszünteti a vámokat és a kereskedelmi kvótákat a csatlakozó országok és az EU között. A megállapodás a gazdasági kérdéseken túl előírja Ukrajna számára az EU-val történő együttműködést kül-és biztonságpolitikai ügyekben is. Putyin háromoldalú tárgyalásokra való javaslatait rendszeresen elutasították, továbbá kijelentették, hogy a tervezett csatlakozás összeegyeztethetetlen az eurázsiai gazdasági uniós tagsággal. Ukrajna ezzel (a Nyugat szándékának megfelelően) választásra kényszerült az EU és Oroszország között.

A helyzetet tovább bonyolította Ukrajna megosztottsága. A nyugati területek lakossága többségben oroszellenes és EU-párti, a keleti országrész viszont etnikailag, kulturálisan, vallási szempontból és gazdaságilag is inkább Oroszországhoz kötődik. Ugyanakkor hiba lenne az országot az azt keresztülszelő Dnyeper folyóra utalva balparti és jobbparti Ukrajnára osztani.  Az ukrán nemzeti identitás roppant összetett fogalom és nem magyarázható kizárólag a lakóhely és nyelvhasználat összefüggésében. Vannak orosz anyanyelvű, ukrán identitással rendelkező lakosok az ország keleti és nyugati felén egyaránt, ahogyan előfordulnak ukránul jobban beszélő, de magukat orosz származásúnak valló ukrán állampolgárok országszerte. Ez persze nem ukrán sajátosság, létezhetnek egy államon belül különböző nemzeti identitások (lásd egyes afrikai államok vagy pl. Románia), vagy azonos identitás különböző államokban (lásd pl. a zsidó nép).

Huntington megfogalmazása szerint Ukrajna „hasadó állam, két különböző kultúrával. Az országon keresztülfut a Nyugatot és az ortodox területeket elválasztó civilizációs törésvonal, és ez már évszázadok óta így van”. (Samuel Huntigton: A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása, 2006)

A Huntington által felvázolt civilizációs megközelítést figyelembe véve ekkora nyomásnak kitenni egy egyébként is megosztott országot súlyos hiba volt és polgárháborúhoz vezethet. Huntington azt is előre jelezte, hogy „(ha) Ukrajna esetleg kettészakad, (…), ez a különválás a kulturális tényezők ismeretében erőszakosabb lehet, mint amilyen Csehszlovákiáé volt, de közel sem lesz olyan véres, mint amilyennek Jugoszlávia széthullása bizonyult”. A napokban bekövetkezett események fényében reméljük, hogy a Harvard Egyetem professzorának ebben (is) igaza lesz.

Az európai partnerségi és szabadkereskedelmi térségről szerződéseket 2012-ben parafálták, a hivatalos aláírás tervezett dátuma 2013. november 28-29 volt. Putyin ezt mindenképpen meg akarta akadályozni - akár azért, hogy a nyugati befolyás ne terjedjen ki egy Oroszországgal határos államra, akár azért, hogy Ukrajna esetleges fejlődése ne ássa alá a Kreml és az elnök tekintélyét választói körében. 15 milliárd dolláros hitelt ígért Ukrajnának, és emlékeztette Janukovicsot, hogy az EU mindenképp ragaszkodni fog Julia Timosenko szabadon bocsátásához - aminek az ukrán elnök nem szívesen tett volna eleget. Hogy más érvei is voltak Putyinnak, az egész biztos, többek közt Ukrajna gázfüggősége is fontos szerepet játszhatott a tárgyalások során. Janukovics egy kiszivárgott videofelvételen azt mondta Merkelnek: "Szerettem volna, hogy meghallgassanak. Három és fél éve egyedül vagyok. Nagyon egyenlőtlen feltételek között egy nagyon erős Oroszországgal voltam szemtől szemben"  November 21-én, egy héttel az aláírás tervezett időpontja előtt az ukrán miniszterelnök bejelentette, hogy elhalasztja az egyezmény aláírását. Azonnal elkezdtek a Majdanon, Kijev főterén gyülekezni a tüntetők. November 29-e éjjelén a Berkut (ukrán speciális rendőri egység) tagjai bántalmazták a téren sátorozó diákokat. Másnap több százezren mentek ki tüntetni és kitört a második ukrán forradalom.

Ahogy Richard Sakwa írja a Háború a határon c. könyvében: „Két vonat robogott egymás felé feltartóztathatatlanul” (Sakwa, 2016).