A Krím-félsziget természeti kincsei, jó kikötői és stratégiai elhelyezkedése folytán a történelem kezdete óta értékes területnek számított. A görögök, rómaiak és Bizánc után a XIII. században a tatárok hódították meg a félszigetet. Az Arany Horda szétesése és Oroszországba olvadása után egyedül a krími kánság maradt fent az egykori tatár területekből, ami erős szövetséget épített az Oszmán Birodalommal. Először II. Katalin cárnő uralkodása alatt, 1783-ban került orosz fennhatóság alá. A bolsevik hatalomátvétel után a Krím autonóm szovjet köztársaság lett, majd 1954-ben Hruscsov kezdeményezésére az Ukrán SzSzK részévé vált. A rendszerváltás követően is Ukrajna része maradt, 1992-ben kapott autonómiát Kijevtől.

A számos háború, majd az orosz és szovjet uralom drámaian átírta a félsziget demográfiai összetételét. Az 1780-as években Grigorij Patyomkin erőltetett ruszifikációs politikája a muszlim tatárok és törökök elüldözésében, a mecsetek lerombolásában, az iszlám intézmények feloszlatásában és a tömeges orosz betelepítésekben mutatkozott meg. A tatárok száma ez időszak alatt 420.000-ről mintegy 110.000-re csökkent. Dacára a krími, majd az orosz-török háború alatt elszenvedett további jelentős veszteségeknek és az 1917-1933 közötti deportálásoknak, a török származású tatárok az 1944-es német megszállás alatt továbbra is jelentős kisebbséget alkottak a félszigeten. 1944 májusában kollaboráció vádjával 200.000 tatárt deportáltak, és tiltottak ki évtizedekre a Krím-félszigetről, akik csupán 1991-től kezdődően térhettek vissza szülőföldjükre. Ugyancsak 1944-ben telepítették ki a krími görögök utolsó leszármazottait is, akiknek utódai ma az ukrajnai Mariupol városában alkotnak ötvenezerre tehető számú kisebbséget. Jelenleg a Krím-félszigeten 2 millió ember él, aminek 60%-a orosz, 12%-a tatár, a többi lakos pedig főként ukrán származású.

Előzmények

Az előző blogbejegyzésemben ott hagytam abba, hogy 2013 őszén Ukrajna az EU társulási egyezmény aláírásának kapujában állt, amit Putyin mindenképpen meg akart akadályozni − akár azért, hogy a nyugati befolyás ne terjedjen ki egy Oroszországgal határos államra, akár azért, hogy Ukrajna esetleges fejlődése ne ássa alá a Kreml és az elnök tekintélyét választói körében. 15 milliárd dolláros hitelt ígért Ukrajnának, és emlékeztette Janukovicsot, hogy az EU mindenképp ragaszkodni fog Julia Timosenko szabadon bocsátásához − aminek az ukrán elnök nem szívesen tett volna eleget. Hogy más érvei is voltak Putyinnak, az egész biztos, Ukrajna gázfüggősége is fontos tényező lehetett. Janukovics egy kiszivárgott videofelvételen azt mondja Merkelnek:

"Szerettem volna, hogy meghallgassanak. Három és fél éve egyedül vagyok. Nagyon egyenlőtlen feltételek között egy nagyon erős Oroszországgal voltam szemtől szemben" 

November 21-én, egy héttel az aláírás tervezett időpontja előtt az ukrán miniszterelnök bejelentette, hogy elhalasztják az egyezmény aláírását. A bejelentést követően elkezdtek Kijev főterén, a Majdanon gyülekezni a tüntetők. A november 30-ra virradó éjjel a Berkut (ukrán speciális rendőri egység) bántalmazta a téren sátort állító diákokat. Válaszul másnap több százezren mentek ki tüntetni, és kitört a második ukrán forradalom. Később az új kormány azt állította, hogy a tüntetők elleni támadásokat az ukrán biztonsági erők az FSZB utasítására hajtották végre.

Janukovics belső, nyugati és orosz nyomásra mindent megtett, hogy megegyezzen az ellenzékkel. Alkotmányos reformot és előrehozott választásokat ígért, ám a Majdan akkor már azonnali távozását követelte. Az elhúzódó válság során, február 18-án huszonnyolcan, 20-án több, mint kilencvenen haltak meg az összecsapásokban. Putyin külpolitikai tanácsadóját, Vlagyiszlav Szurkovot küldte Kijevbe, hogy mentse, ami menthető. Az Ukrán Biztonsági Szolgálat vezetője, Valentin Nalivajcsenko később azt állította egy, az Alfa speciális kommandós egység tagjának kihallgatása alapján, hogy a tüntetőkre tüzet nyitó mesterlövészeket már Szurkov irányította. Azóta viszont napvilágra kerültek olyan információk, melyek szerint ő csak február 20- án este 8 órakor érkezett Kijevbe. Ekkora a lövöldözések már véget értek, tehát a fenti vádak alaptalannak bizonyultak. Szurkov feladata ekkor valószínűleg Janukovics menedzselése volt, ám későn érkezett: nem tudta már maradásra bírni a bukott elnököt és ezzel megmenteni az ukrán kormányt. Janukovics február 21-én elmenekült Kijevből, a neki állított csapdából pedig végül egy, Putyin által érte küldött helikopteres katonai egység mentette meg.

A krími hadműveletek

A döntést Krím Oroszországhoz való csatolására másnap, február 22-23 éjjelén hozták meg. Ekkorra már nyilvánvalóvá vált Janukovics menesztése. Ezen a találkozón Putyin mellett Szergej Sojgu (védelmi miniszter), Nyikolaj Patrusev (a Védelmi Tanács titkára), Alekszander Bortnyikov (az FSZB vezetője) és Szergej Ivanov (az elnöki adminisztráció feje) voltak még jelen.

Miután megszületett a döntés a megszállásról, gördülékenyen haladtak a dolgok. Sojgu segítője, Oleg Belavencev 23-án a Krímbe utazott és nekilátott a művelet elvégzésének.

A félszigeten közvetlenül a megszállás előtt a fekete-tengeri flotta kötelékében 12.000 fős orosz katonai személyzet tartózkodott. Az ukrán védelmi minisztérium által kiadott 2013-as White Book adatai szerint a Krímben állomásozó ukrán tengerészeti erők 14.700 fős személyzetet és jelentős számú harci járművet foglaltak magukba. A tengerészgyalogságon felül a parti őrség, a légierő, valamint a Belügyminisztérium alá tartozó határőrség tagjai teljesítettek még szolgálatot a Krímben. A félszigeten állomásozó ukrán egységek létszáma így összesen mintegy 22.000 főt tett ki, azonban a számbeli és fegyverzeti előnyük csupán látszólagos. Az ukrán csapatok felszereltsége és képzettsége rendkívül gyenge volt. A belbeki katonai bázison állomásozó 45 darab MiG-29 vadászrepülőből például csupán 4-6 volt működőképes. Bár a konfliktus kezdetén az orosz hadsereg sem volt megfelelően gépesítve, a két ország között fennálló szerződések és logisztikai kapcsolatok lehetővé tették katonai járművek és további orosz egységek rövid időn belüli Krímbe telepítését.

A Krím Oroszországhoz való csatolása után az ott szolgálatot teljesítő katonákat „A Krím visszatéréséért” (За возвращение Крыма) nevű medállal tüntette ki az orosz honvédelmi minisztérium. A rajtuk szereplő dátum tanúsága alapján a hadművelet 2014 február 20-án kezdődött (Szergej Lavrov szerint a dátum hibásan lett feltüntetve, azokra csupán „technikai félreértés” miatt került fel a február 20-i dátum).

Február 25-én a frissen megválasztott ukrán belügyminiszter, Arszen Avakov feloszlatta a Majdanon diszkreditálódott elit rohamrendőrséget, a Berkutot. Az egység nagy része a Krímbe menekült, Oroszország pedig szinte azonnal felajánlotta számukra az orosz állampolgárságot. A krími Berkut lefegyverzését a hősként ünnepelt egység védelmére összegyűlt tömeg végül megakadályozta. Az elkövetkező hónapokban a kozákokkal együtt a Berkut alkotta a Krímben tevékenykedő önvédelmi csapatok gerincét. A Berkut feloszlatása mellett egy másik jelentős hibát is vétett az új ukrán kormány: indítványozta a korábbi kisebbségi nyelvhasználati politika megváltoztatását, ami az oroszajkú krími lakosság körében azonnal nagy felháborodást és félelmet keltett. Olekszander Turcsinov ideiglenes államfő végül nem is írta alá az erről szóló törvényt. Az ukrán szélsőjobboldali Pravij Szektor egyik vezetője, az éppen   szabadlábon  lévő   Igor  Maszijcsuk  nyilatkozata  a  Krímbe   küldendő „barátság vonatról” viszont tovább borzolta a kedélyeket.

Az első zavargások a február 23-i, még a szovjet időkből fennmaradt nemzeti ünnepen törtek ki. Az orosz zászlókkal és szeparatista szlogenekkel tarkított szevasztopoli népgyűlésen elutasították Kijev minden adminisztratív intézkedését és új polgármestert választottak. A tüntetésre a hatályos orosz-ukrán egyezményeket megsértve a 810-es orosz Tengerészgyalogos Dandár katonáit is kivezényelték. Maszijcsuk felhívására válaszul megalakultak az első önvédelmi szerveződések, melyek blokádokat emeltek az Ukrajnát Krímmel összekötő utakra. A perekopi ellenőrzőpontot ezt követően egy 200 fős, a Berkut volt tagjaiból, valamint krími és kubáni kozákokból verbuválódott egység felügyelte. Február 26-án az elszakadást ellenző krími tatárok és az Oroszországgal szimpatizáló tüntetők közötti összecsapásban hárman életüket vesztették. Ezt követően azonban az antiszeparatista mozgalom gyorsan elhalkult. Ugyanezen a napon Putyin készenlét-ellenőrző gyakorlatot rendelt el a nyugati és középső katonai körzetekben. A hadmozdulatok elsődleges célja a különleges alakulatok északra való áttelepítésének fedezése volt.

Február 27-én hajnalban jelzés nélküli egyenruhát viselő, rendkívül jól felszerelt katonák foglalták el a Parlament épületét. Bent elbarikádozták magukat és felvonták az orosz zászlót.

Az FSZB és a GRU civil ruhás emberei a képviselőket erőszakkal a parlamentbe vitték. A képviselők ezután megszavazták az önállóságról szóló népszavazás megtartását és elnökké választották Szergej Valerjevics Akszjonovot (a szavazás a képviselők elmondása szerint nem volt érvényes). Délután partra szállt 300 orosz katona, akiknek a félszigetre való telepítéséről azonban az ukrán féllel nem egyeztettek.

Február 28 hajnalán az orosz erők blokád alá vették a belbeki repülőteret, majd ezt követően sorra körbevették az egyéb fontosabb katonai bázisokat és légikikötőket is.

A szimferopoli repülőteret elfoglalták, az összes járatot törölték, és megkezdték az orosz speciális egységek Ukrajnába való telepítését. Több orosz támadó és szállító helikopter, valamint Il-76-os csapatszállító repülőgép lépett be a nap folyamán Krím légterébe. Az általuk szállított katonák száma az 1500-at is elérhette. Ezzel jelentősen elmozdult az erőegyensúly az orosz fél javára, bár az ukrán hadsereg még így is számbeli és fegyverzetbeli fölényben volt.

Március elsején a Szövetségi Tanács elfogadta Putyin azon kérését, hogy harcoló alakulatokat vethessen be Ukrajna területén „a helyzet stabilizálása érdekében”. A hónap első két napján így újabb egységek érkeztek Oroszországból. A szevasztopoli kikötőben partra szálló különleges alakulat katonái ellenállás nélkül szóródtak szét a félszigeten. A krasznodari kozákok ekkor már tömegesen érkeztek a kercsi szoroson át kompokkal a „szláv testvérek” segítségére. Orosz ejtőernyősök rendőrnek öltözve segítettek egyes városokban a rend fenntartásában. Az oroszok hadsereg blokád alá vonta a fekete-tengeri kikötőket is. A szevasztopoli és kercsi parti őrségnek még sikerült kimentenie a hajóit, de az Ukrán Haditengerészet összes hajója a kikötőben rekedt. Néhány nappal kinevezése után az ukrán haditengerészet vezetője, Denisz Berezovszkij ellentengernagy átállt az oroszok oldalára, majd később tisztjeit is erre biztatta – sikertelenül.

Március 3-án a parti őrséghez hasonlóan a novofedorovkai légibázis személyzetének is sikerült megmentenie jónéhány katonai járművet. Négy helikoptert és három repülőgépet indítottak be egyidejűleg, és mire az oroszok észbe kaptak, addigra mind a hét gép a levegőben volt, hamarosan maguk mögött hagyva a Krím-félszigetet.

Más bázisokon a fogva tartottak és őrzőik kimondottan jó kapcsolatba kerültek. A kercsi laktanya katonái utcai koncertet adtak az orosz katonáknak, később pedig közös futballmeccset is szerveztek az ukrán és orosz fegyveresek. A bázison szolgálók közül a konfliktus végeztével 200-an orosz szolgálatba álltak, 30-an leszereltek, és mindössze 40-en maradtak az ukrán katonaság kötelékében.

Március 6-én ismételten előbbre hozták a Krím függetlenségéről és Oroszországhoz való csatlakozásáról tartandó népszavazást. A korábban meghirdetett május 25-i és a március 30-i dátum után ezúttal március 16-ra tűzték ki a referendumot. Hogy az esemény viszonylag nyugodt körülmények között valósuljon meg, a létesítmények körüli blokádokat is lazábbra fogták. A bázisokon tartózkodó katonák civil ruhában napközben szabadon elhagyhatták állomáshelyüket, valamint az étel- és italutánpótlás biztosítása is zavartalan volt. Számos helyen még az elektromos áramot visszakapcsolták. Az ukrán hadihajók blokádját is megszüntették, ám az Ocsakov tengeralattjáró elsüllyesztésével lezárták a Donuzlav-tó tengeri kijáratát, ezzel megakadályozva a vízi járművek Ogyesszába való kimenekítését.

Mindeközben az orosz partraszállító hajók folyamatosan hozták az orosz csapatokat, melyeknek ellátását az akkor már orosz ellenőrzés alatt álló kercsi szoroson át közlekedő kompokkal biztosították. Március 12-én a kercsi szoroson átkelő 18. Független Motorizált Lövészdandár a félszigetet a szárazfölddel összekötő perekopi földszoros felé vette az irányt. Ennek védelmét korábban az orosz speciális és a krími önvédelmi erők közösen látták el.

Március 16-án a hivatalos orosz verzió szerint az urnához járulók 96,77%-a az Oroszországhoz való csatlakozásra szavazott. Még ha valósak is lennének ezek a számok, a népszavazás akkor is érvénytelen lenne, mivel a hatályban lévő ukrán alkotmány nem tette lehetővé az elszakadásról való szavazást. Azonban a szavazást el is csalták: még a Putyin mellett működő emberjogi bizottság jelentése szerint is csupán 50-60%-ban szavaztak a Krím Orosz Föderációhoz-hoz való csatlakozására, viszonylag alacsony, 30-50% részvétel mellett - ami így valójában kb. 15-30% tényleges támogató szavazatot jelent. Az ENSZ BT határozatát a szavazás érvénytelenségéről azonban Kína tartózkodása mellett Oroszország természetesen megvétózta. Az ENSZ Közgyűlés március 24-i határozatában a referendumot érvénytelennek nyilvánította, ennek azonban semmilyen jelentős következménye nem lett. Március 18-án Vlagyimir Putyin jóváhagyta a Krím csatlakozását célzó szerződéstervezetet.

Március 19-én az orosz csapatok megkezdték az addig blokád alatt tartott bázisok, repterek, hajók elfoglalását. Az ukrán hadsereg alacsony moráljának és tanácstalanságának köszönhetően az irányítás átvétele jobbára zökkenőmentesen ment végbe. Március 20-án Putyin rendeletet hozott arról, hogy az orosz hadsereg kötelékéhez csatlakozó krími katonák rangját és a szolgálatban eltöltött idejét elismerik. Március 20-án Valerij Geraszimov tábornok a fegyveres erők vezérkari főnökeként bejelentette, hogy mind a 193 krími katonai objektumra kitűzték az orosz zászlót. A Krím de facto Oroszország részévé vált. A krími katonai műveletek sikerén felbuzdulva az orosz titkosszolgálati háttérrel rendelkező Igor Girkin (harci nevén Sztrelkov - Íjász) elhatározta, hogy a maga köré gyűjtött önkéntesekkel átkel Kelet-Ukrajnába és kirobbantja a felkelést. A kelet-ukrajnai eseményeket itt mutatom be részletesen.

A félszigetet megszálló, azóta ikonikussá vált "kis zöld emberkéknek" (vagy más elnevezésben "udvarias embereknek") az új hatalom szobrot állíttatott.