Az utóbbi időben mind a sajtóban, mind a tudományos diskurzusban egyre gyakrabban jelenik meg a hibrid háború (továbbiakban HH) kifejezés. A 2014 óta Ukrajnában zajló eseményeket is HH-ként értékeli az újságírók és a kutatók többsége, azonban születnek ezzel ellentétes véleményt megfogalmazó cikkek és tanulmányok is. Egyes esetekben magának a HH elméletének létjogosultságát is kétségbe vonják. Peter Dickinson például az Atlanti Tanács honlapján közzétett cikkében fejezi ki értetlenségét annak kapcsán, hogy a média miért használja Ukrajnával kapcsolatban a HH kifejezést, ezzel is csökkentve Oroszország számonkérhetőségét. Véleménye szerint rengeteg információ áll rendelkezésre a közvetlen orosz szerepvállalásra, érdemes akár csak a maláj utasszállító lelövésére gondolni. Valóban, a HH-ra többször úgy hivatkoznak, mint egy „kvázi háborúra”, relativizálva ezzel az ellenálló felek, jelen esetben Oroszország és Ukrajna felelősségét. A híreket olvasva megfigyelhető, hogy bár a HH gyakran használt és divatos fogalom lett, sokan még sincsenek tisztában annak pontos jelentésével.

A 2014-től napjainkig tartó ukrajnai konfliktust az elemzők egy része tehát HH-ként értékeli, mások viszont úgy látják, hogy bár korlátozott, de konvencionális háború folyik Oroszország és Ukrajna közt. Bejegyzésemnek kettős célja van: a HH fogalmának meghatározása, majd az így felállított definíció segítségével annak megállapítása, hogy Ukrajnával kapcsolatban kinek van igaza – aki szerint HH zajlik ott, vagy aki szerint nem.

Történelmi áttekintés

A HH koncepciójával kapcsolatos kritikák visszatérő eleme, hogy abban semmi újdonság nincsen, hiszen a kevert harcmodort a történelem folyamán rengetegszer használták. Számtalan példát láthatunk kémkedésre, az ellenséges csapatok demoralizálására, a lakosság felbujtására, vagy éppen gerilla- és partizán hadviselésre. A következőkben a teljesség igénye nélkül bemutatom a HH egyes elemeinek múltbeli előfordulását.

Az első évezredben a kínai császárok a hódítókkal szemben négyféle módszert alkalmaztak: a megosztást, vesztegetést, erődépítést és katonai hadműveleteket. Először tehát megpróbáltak külföldi zsoldosokat felbérelni vagy szövetségeseket keresni az ellenség visszatartására. Amennyiben ez kudarcot vallott, hajlandók voltak fizetni az ellenség vezérének a háború elkerülése érdekében. Ha ezzel sem jártak sikerrel, erődeik védelmébe húzódtak, és csak végső esetben szálltak harcba az ellenséges sereggel. Ezeknek a módszerek megfigyelhetők a mai megfelelői is, ezt az 1. ábrán illusztráltam.

Évszázadokkal később Mao Ce-Tung szintén nem csak a hagyományos haderőre támaszkodott, fontosnak tartotta a reguláris és irreguláris csapatok együttműködését. Úgy gondolta, a partizánalakulatok nem képesek egyedül győzedelmeskedni, ehhez szükség van a hadsereg támogatására is.

Clausewitz a 19. század elején azt írta, hogy " a háború nem más, mint az állampolitika folytatása megváltozott eszközökkel". Már nála is megjelent a direkt és indirekt háború megkülönböztetése. Az előbbi célja a megsemmisítés, míg az utóbbié a kifárasztás. Az indirekt háború (gerillaháború) esetén kulcsfontosságú feltételként határozza meg a terepviszonyokat, ahol a gyengébb fél csapatai könnyen menedéket találhatnak (A csecsen harcmodor ismertetésekor visszaköszönnek majd ezek a gondolatok).

Lenin az 1905-ös moszkvai felkelés kapcsán már az "új barikádtaktikáról", a partizánháborúról írt. A nagy katonai egységekkel szemben a kisebb, könnyen mozgatható csapatokat részesítette előnybe.

Carlos Marighella a röviddel halála előtt, 1969-ben megjelent A városi gerilla kézikönyve című írásában a nagyvárosok válnak a csaták fő helyszínévé. Az államigazgatási épületeket, rendőrséget és egyéb közigazgatási központokat érő támadás ugyanis könnyedén megbéníthatja az adott államot. Marighella a vezetők ellen végrehajtott merényleteknek, valamint a kommunikációs és szállítási útvonalak blokkolásának is nagy jelentőséget tulajdonított.

Talán már a hadművészet kategóriájába tartozik az úgynevezett "reflexív kontroll". A kontroll a szükséges okok és motivációk szolgáltatását jelenti a befolyásolni kívánt fél irányába, annak érdekében, hogy hatást gyakoroljanak annak döntéshozó folyamatára. A "reflex" kifejezés itt úgy értendő, hogy a komplex folyamatok, melyekkel a célpont gondolkodását befolyásolják, végül rákényszerítik azt a számára kedvezőtlen döntések meghozatalára.

Bár a reflexív kontrollnak, az álcázásnak (maszkirovkának) és a dezinformációnak a szovjet rendszerben van nagy hagyománya (már 1918-ban megalapították a Katonai Álcázási Főiskolát – Visaja Skola Maszkirovki-t), az Egyesült Államok is élt vele. A hidegháború alatt Ronald Reagan kezdeményezésére meghirdették az SDI, azaz a csillagháborús terv programját. Bár a tervezet végül nem valósult meg, arra kényszerítette a szovjet felet, hogy lépést tartson az amerikaiak vélt vagy valós eredményeivel. A verseny végül a Szovjetunió gazdasági, majd politikai kifáradásához és annak felbomlásához vezetett.

A HH az ezredforduló után

A közelmúlt eseményeit figyelembe véve látható, hogy a nemzetközi szervezetek és szövetségek (ENSZ, EU, WTO, stb…) létrehozása éppúgy nem teremtették meg a világbékét, mint ahogy a Szovjetunió felbomlása sem hozta el a történelem végét. Az a tendencia viszont megfigyelhető, hogy bár a konfliktusok száma a második világháború óta folyamatosan emelkedik, a halálos áldozatok száma mégis folyamatosan csökken (2. és 3. ábra).

Mivel a nemzetközi jog tiltja, a nemzetközi közösség pedig (mint a jelenlegi orosz agresszió kapcsán is látható) szankcionálja a nyílt katonai agressziót, ezért az államoknak a korábbiaknál kreatívabbnak kell lenniük a támadások indokának és formájának meghatározásában. Fontossá vált az agresszor állam hivatalos részvételének elfedése, és ez a katonai hadműveletek visszaszorulásának, valamint az egyéb hadviselési módok előtérbe kerülésének egyik oka. Ennek megfelelően napjainkban az országok olyan eszközöket használnak, mint például a kibertámadások, a katonai magánvállalkozások (PMC-k) bevetése, a helyi felkelők és szabadcsapatok támogatása, a saját katonai alakulatok álcázása, stb. A nem konvencionális eszközök bevetésének másik oka lehet a támadás hatékonyságának növelése. Ennek érdekében a nyílt katonai támadást kombinálják gerilla-harcmodorral, terrortámadásokkal, propagandával stb.

A megváltozott nemzetközi környezet megújult katonai doktrínát kívánt. Mivel én az orosz-ukrán konfliktuson keresztül vizsgálom a témát, az alábbiakban a HH orosz és nyugati diskurzusban való megjelenését mutatom be.

A nyugati értelmezés

Magát a HH elnevezést először William J. Nemeth alezredes használta, a csecsenek által alkalmazott hadviselés bemutatása során. A 2002-ben megjelent tanulmányában a HH csecsen megjelenését Nemeth a társadalmuk hibrid voltából eredeztette. A csecsenek békeidőben nem ismertek el semmilyen felsőbb irányítást. Ha támadás érte őket, akkor a rivális klánok egyesültek és választottak maguk közül egy vezetőt, majd fanatikus egységet alkotva védték a társadalmukat, kultúrájukat és területüket. Az erős személyes elköteleződés a karizmatikus vezető irányába a hadurak felemelkedéséhez és megerősödéséhez vezetett. Csapataik finanszírozását sokszor az államtól függetlenül, külföldi támogatással vagy bűnöző tevékenységekből származó bevételekkel fedezték. Ez a központi hatalomtól való még nagyobb függetlenséghez, egyes esetekben az azzal való szembenálláshoz vezetett (ld. Aszlan Maszhadov és Samil Baszajev rivalizálása).

A harcok során a központi irányítás hiánya előnynek bizonyult, amennyiben a csecsen egységeknek nem kellett semmiféle hivatalos katonai doktrínához vagy protokollhoz alkalmazkodniuk. A technológiai újításokat és az adott helyzetnek megfelelő taktikát ennek köszönhetően rugalmasabban tudták alkalmazni, mint az orosz hadsereg reguláris alakulatai. Aránylag kis létszámú, de könnyen mobilizálható utánpótlással rendelkező egységeik számára a rajtaütés volt a leghatékonyabb taktika. Folyamatosan változó intenzitású és irányú támadásokat hajtottak végre (legfőképp városi környezetben) a számbeli fölénnyel rendelkező orosz csapatok ellen. A pszichológiai hadviselés szintén fontos szerepet kapott. Gyakori volt az orosz holttestek megcsonkítása és közszemlére tétele, valamint az ellenség sebesültjeinek pajzsként való használata. A nukleáris támadással való fenyegetés is előfordult: Samil Baszajev emberei egy moszkvai parkba cézium-137 izotópot telepítettek, majd értesítették erről a sajtót. A pszichológiai nyomás fokozása érdekében propagandacélokra is felhasználták a médiát. Be akarták mutatni, hogy mekkora sikereket érnek el a nem hagyományos módszereik alkalmazásával. A brutális és nagy nyilvánosságot kapó terrorakciók pedig még tovább fokozták a félelmet és a háború elutasítottságát az orosz társadalom körében.

Megfigyelhető, hogy a tudományos forradalmak a hadviselés módjára is erősen hatnak. A mezőgazdasági forradalom a tömeghadseregek megjelenését hozta magával, az ipari forradalom a hadsereg gépesítését. A hidegháború után a rakétatechnológia és a nukleáris fegyverek megjelenése alakította át a katonai doktrínákat, a 70-es évektől az információs forradalom nyitott új korszakot a hadtörténetben. Megjelent az ötdimenziós - szárazföldi, légi, tengeri, információs, kozmikus - hadviselés. Az 1980-as években William S. Lindt alkotta meg a negyedik generációs hadviselés koncepcióját, aminek a lényege, hogy az egymást követő generációk az adott kor jellegzetességeit használva dominánssá válnak elődeikkel szemben. Elmélete szerint a globalizáció hatására megnőtt a nem állami szereplők fontossága. A korszak háborúit eszerint a társadalom egészére kiterjesztve vívják, a hadviselő felek nem viselnek egyenruhát, a harctér bárhol lehet, akár zsúfolt városokban, információs hálózatokban is. A támadások a civileket, a demokráciát, a jogi kereteket, de elsősorban az emberek elméjét veszik célba. A cél az ellenség erkölcsi erejének megtörésével kedvező döntésre kényszeríteni a politikai döntéshozókat.

Thomas Hammes 2007-ben az ötödik generációs hadviselés (5GW, fifth generation warfare) megjelenését vetítette előre. Elméletének alapját a Lind és társai által írt tanulmány adta. A 4GW és 5GW teóriáját Vlagyimir Szlipcsenko orosz vezérőrnagy gondolta tovább, ennek kifejtését lásd az orosz elméletalkotókról szóló fejezetben.

A HH fogalma James N. Mattis (későbbi egyesült államokbeli védelmi miniszter) és Frank G. Hoffman (az Amerikai Tengerészgyalogság nyugalmazott alezredese) Future Warfare: The Rise of Hybrid Wars című közös cikke nyomán vált szélesebb körben is ismertté. 2005-ben megjelent írásukban arra hívták fel a figyelmet, hogy egyre inkább fennáll annak a veszélye, hogy egyes állami és nem állami szereplők a hagyományos hadviselési módokon felül nem konvencionális eszközök váratlan kombinációját is alkalmazni fogják. Ezek közé az eszközök közé sorolták a terrorizmust, a lázadó csapatokat, a korlátlan és gerilla hadviselést, valamint a kábítószerkereskedők által végrehajtott akciókat.

Hoffman később a Center for Emerging Threats and Opportunities (CETO) kutatójaként a tengerészgyalogságnak készült 2007-es tanulmányában a HH-t részletesebb elemzésnek veti alá. Különféle megközelítések (mint pl. a negyedik generációs, összetett és korlátlan hadviselés, stb.) szintéziseként végül megalkotta saját definícióját. Eszerint a HH ötvözi a konvencionális képességek, irreguláris taktikák, terrorcselekmények és a bűnözői eszközök használatát. A „hibrid” kifejezésnek nála két aspektusa van. A szervezeti megközelítés az irányítás hierarchikus felépítésére utal, ami kiegészülhet további decentralizált sejtekkel és hálózatosan felépülő taktikai egységekkel is. Az eszközök tekintetében pedig az a HH különlegessége, hogy abban a nem állami szereplők is hozzájutnak modern technológiákhoz (pl. kódolt kommunikációs rendszerekhez) és fegyverekhez (pl. hordozható, vállról indítható légvédelmi rakétarendszerekhez). Mindezek hatására a különféle hadviselési módok és szereplők (civil-harcoló, konvencionális-irreguláris, kinetikus-virtuális) közötti határok egyre inkább elmosódnak.

Tad A. Schnaufer megkülönbözteti egymástól a nemlineáris és a hibrid hadviselést. A Hoffmann által meghatározott HH koncepcióját (ami a konvencionális képességek, irreguláris taktikák, terrorcselekmények és a bűnözői eszközök ötvözete), további elemekkel bővíti: információs, gazdasági, társadalmi és politikai eszközökkel. Elméletéről a nemlineáris és hibrid háború eltérését illetően az összegzés részben részletesebben foglalkozom.

Állami és nemzetközi szervezetek

 A HH jelenségével a kutatók mellett az állami és nemzetközi szervezeteknek is foglalkoznia kellett. Többek között az amerikai hadsereg, a NATO és az európai Hybrid CoE is szükségesnek látta, hogy felkészüljön a nem konvencionális hadviselés jelentette fenyegetésre.

A 2005-ös amerikai Nemzeti Védelmi Stratégia (NDS) szövegéből már Hoffmann és Mattis is merítettek cikkükben. A dokumentum arra hívja fel a figyelmet, hogy bár nagyfokú előnyt élvez Amerika a hadserege ütőerejének tekintetében, választ kell találni az aszimmetrikus képességek által támasztott kihívásokra is. A dokumentum négyféle képességet azonosít, ami az ország érdekeit veszélyezteti. Ezek a hagyományos, irreguláris, katasztrofális és bomlasztó kihívások. Irreguláris fenyegetésként kell értelmezni azokat a nem konvencionális eszközöket, amelyek az erősebb fél tradicionális erejét célozzák meg, többnyire elhúzódó konfliktusok esetén. Katasztrofális kihívás a tömegpusztító fegyverek birtoklása és használata. Bomlasztónak az újonnan megjelent, csúcstechnológiát képviselő fenyegetéseket nevezik: ide tartozik a biotechnológia alkalmazása, kiberhadviselés és az eddig főleg a sci-fi kultúrából ismert űr- és irányított energiájú fegyverek használata.

2018-ban a NATO vezetői megállapodtak egy, a hibrid veszélyeket előre jelző és az azokkal szembeni stratégiát kidolgozó csapat létrehozásában. A hibrid veszélyeket úgy határozták meg, mint katonai és nem katonai, fedett és nyílt eszközöket, amelyek magukban foglalják a dezinformációt, kibertámadásokat, gazdasági nyomásgyakorlást, valamint a reguláris és irreguláris fegyveres alakulatok bevetését. A HH elleni stratégia három kulcsszava a felkészülés, elrettentés, védekezés.

Az amerikai hadsereg TC 7-100-as körlevele 2010-ben a hibrid fenyegetést a reguláris és irreguláris erők és/vagy bűnözői elemek változatos és dinamikus kombinációjaként határozza meg. Ahhoz, hogy a fenyegetés hibridnek minősüljön, az adott aktornak a következő eszközök két vagy több elemből álló kombinációját kell alkalmaznia: katonaság, állami paramilitáris erők (belbiztonsági erők, rendőrség vagy határőrség), felkelő csapatok, gerilla egységek és bűnszervezetek.

Az Európai Unió kezdeményezésére a NATO támogatásával 2017-ben Helsinkiben létrejött a Hybrid CoE, (Hibrid Fenyegetések Elleni Európai Kiválósági Központ). Az intézmény kutatásokkal, jó gyakorlatok és ötletek megosztásával, valamint az EU és a NATO közötti kommunikáció elősegítésével kívánja felvenni a harcot a hibrid támadások ellen. A hibrid támadás a központ meghatározásában egy olyan tevékenység, amivel egy állami vagy nem állami szereplő a célpont döntéshozatali folyamatát kívánja befolyásolni helyi, regionális, állami vagy intézményi szinten.

Az orosz megközelítés

Bár a HH orosz elméletét legtöbben egy 2015-ben a Hadiipari Kurír (Vojenna- Promislennij Kurir) nevű folyóiratban megjelent cikkből eredeztetik, az addig sem volt előzmény nélküli a szovjet-orosz katonai diskurzusban.

Többek szerint az orosz polgárháború alatt a fehérek oldalán harcoló Jevgenyij Messzner nevezhető valójában a HH keresztapjának. Mjatezsvojna – Messzner ezzel a „lázadás” és „háború” szavakból képzett kifejezéssel nevezte el írásaiban a jövő háborúit. Elmélete szerint a harmadik világháborút terrorista sejtek és lázadó egységek fogják vívni. Hagyományos seregek helyett pedig felkelő csapatok és kislétszámú speciális alakulatok játszák majd a főszerepet.

Az 1990-es években alkotta meg Vlagyimir Szlipcsenko orosz vezérőrnagy a hatodik generációs háború elméletét. Eszerint a hadviselés első generációjában a lovagság és a gyalogság még nem használt tűzfegyvert, ez csak a második generációban jelent meg. A harmadik szakaszban bevetett kézifegyvereket és tüzérségi ágyúkat a következő időszakban az automata fegyverek váltották. Az ötödik generációs hadviselést a nukleáris fegyverek megjelenése hozta el. Szlipcsenko a Sivatagi Vihar hadművelet tapasztalatiból kiindulva arra a következtetésre jutott, hogy a jövőben érintkezésmentes csatákat (non-contact wars) fognak vívni. A C3I és a C4ISR (harctéri kommunikációs rendszerek), okos- és elektronikus fegyverek, műholdas felderítés és drónok lesznek a hatodik generációs háborúk főszereplői. Szlipcsenko előrevetíti a hetedik generációs, környezeti hadviselést is. Ez a nukleáris hadviseléssel annyiban egyezik, hogy a háború végeztével mindkettő esetében lakhatatlanná válik azok helyszíne. Bár Szlipcsenko elmélete sok tekintetben egybecseng Hammes és Lind többgenerációs teóriájával, az átfedés nem teljes. A 4.ábrán nyomon követhetők a hadviselés generációinak eltérő osztályzásai.

A fejezet végére maradt a HH elméletének két leghíresebb-leghírhedtebb képviselője, Valerij Geraszimov és Vlagyiszlav Szurkov.

Valerij Geraszimov 2012 óta az orosz hadsereg vezérkari főnöke és helyettes védelmi miniszter. Az úgynevezett Geraszimov-doktrína szerint (ha létezik ilyen egyáltalán) a közvetlen katonai erő egyedüli bevetése már idejétmúlt. Politikai, diplomáciai, gazdasági és egyéb nem katonai eszközöket is alkalmazni kell. Az ellenség területén a félkatonai és civil irreguláris erők által teljes mélységben végrehajtott támadásoknak jut a főszerep, a stratégiailag fontos infrastruktúra lerombolásával. Az információs teret is támadás alá kell vonni, kiemelten támaszkodva a lélektani hadviselés eszközeire. A legfőbb célpont az emberi elme. Az ellenfél megsemmisítése helyett a belső bomlasztásra, a lakosság befolyásolására és hatalommal való szembeállítására kell törekedni. Hagyományos katonai erő bevetésére csak a konfliktus befejező szakaszában kerülhet sor, azt békefenntartásnak vagy válságkezelésnek álcázva. Mivel a közvetett eszközök lassabban vezetnek eredményre, ezért a HH folyamatos állapot – ebből következően pedig ellenségnek is folyamatosan lennie kell.

Geraszimov meglátásaival a 21. századi konfliktusok természetéről először egy, 2013 februárjában a Hadiipari Kurír nevű katonai szaklapban megjelent, a „Tudomány értéke az előrelátásban” című cikken keresztül ismerkedhetett meg a havilap nem túl széles olvasóközönsége. A cikk később az orosz-grúz és az orosz-ukrán konfliktus tükrében tett szert jelentős ismertségre. Számos tanulmányban, publikációban és interjúban találkozhatunk Geraszimov tábornok nevével és a róla elnevezett doktrínával. Ennek fényében szükségesnek tartom, hogy az említett cikket nagy vonalakban ismertessem.

Mind az amerikai, mind az orosz katonai tanulmányokat olvasva azt gondolhatjuk, hogy ezek a cikkek a béke megőrzése jegyében íródtak. Közös vonásuk az, hogy látszólag nem támadó jelleggel születtek, csupán bemutatják, hogy milyen eszközöket használnak a másik tömbhöz tartozó politikusok és katonai stratégák. Geraszimov tábornok cikke sem kivétel ez alól. Az írás azzal a felütéssel kezdődik, hogy az úgynevezett „színes forradalmak” és az arab tavasz eseményei megmutatták, miként süllyedhet egy virágzó állam szinte napok alatt káoszba, humanitárius katasztrófába, polgárháborúba. Geraszimov itt arra a gyakran hangoztatott vádra utal, miszerint az Oroszországgal szomszédos államokban kitört forradalmak elsősorban a nyugati hatalmak (főként az Egyesült Államok) közreműködésével zajlottak. Ezt az a felismerés követi, hogy a nem katonai (hanem politikai, gazdasági, információs, humanitárius és egyéb nem katonai) eszközök a helyi lakosság tiltakozási potenciálját is felhasználva sok esetben elérik, vagy akár meg is haladják a fegyveres erők bevetéséből származó előnyöket. A nem katonai eszközök később kiegészülhetnek fedett katonai műveletekkel és a speciális erők bevetésével. A fegyveres erők nyílt bevetése csupán a konfliktus végső szakaszában következik be, válságkezelésnek vagy békefenntartásnak álcázva. A fenti megállapítások amellett, hogy tulajdonképpen definiálják a HH orosz felfogás szerinti fogalmát, előrevetítik az orosz külpolitikai konfliktuskezelésnek az elkövetkezendő években várható jellegét. Geraszimov sürgeti, hogy az orosz hadsereget a kor újfajta kihívásainak megfelelően fegyverezzék fel. Az érintkezésmentes hadviselés elmossa a határokat a stratégiai, taktikai és műveleti szintek között és a nagy hatótávolságú precíziós fegyverek alkalmazását helyezi előtérbe. Fontos az ellenséges ország egész területén folyamatosan akcióban lévő belső ellenzék létrehozása (egybecseng az ötödik hadoszlop spanyol polgárháború óta jól ismert fogalmával). Ezután ismét a nyugati hatalmak által vívott háborúkra hivatkozik – az 1991-es és 2003-as Sivatagi Vihar és Iraki Szabadság hadműveletekre, valamint a Líbiai harcokra, mint az új típusú háború színtereire. Ezek megértéséhez Geraszimov véleménye szerint szükség van a hadtudományi kutatásokra – a következő fejezetben az ehhez kapcsolódó tennivalók ismertetése következik. Az újfajta támadások elleni védekezésben fontos szerepe van a különböző intézmények közti szoros együttműködésre. Ennek belátását egy rövidebb búslakodás követi, amiért manapság nincsenek a régi idők nagyjaihoz mérhető „rendkívüli személyiségek briliáns ötletekkel”, és annak hangsúlyozása, hogy nagy szükség van a megszokottól eltérő gondolkodásra. „Mert lehet bármilyen erős is az ellenség, lehetnek bármilyen tökéletesek is az eszközei és azok alkalmazási módjai, mindig lesznek gyenge pontok, ami azt jelenti, hogy a megfelelő ellenállás lehetősége is fennáll.” 

A cikkhez tartozik egy ábra is, ami a HH logikájának megfelelő konfliktus eszkalációját mutatja be. Plasztikusságának köszönhetően a témát érintő tanulmányokban és cikkekben rendszeresen felbukkan. Magyar nyelvű változatával nem találkoztam, ezért elkészítettem Geraszimov munkája alapján a magyar nyelvű fordítást.

Ezen a pontos érdemes megemlíteni Mark Galeottinak, több nyugat-európai, orosz és egyesült államokbeli egyetem vendégelőadójának, Oroszország-szakértőnek a nevét. Nem csupán azért, mert számos remek tanulmány szerzője a HH témakörében, hanem azért is, mert ő írta le először a „Geraszimov-doktrína” kifejezést. Az orosz tábornok cikkének közlése után (ami tulajdonképpen egyik nyilvános beszédének a leirata), azt Robert Coalson, a Szabad Európa Rádió munkatársa lefordította angolra és átküldte Galeottinak. Ő ezután a blogján közölte a fordítást, kiegészítve azt saját megjegyzéseivel. Hogy a cikknek és oldalának olvasottságát növelje, igyekezett valamilyen igazán figyelemfelkeltő címet adni a bejegyzésnek, így jött a „Geraszimov-doktrína” kifejezés ötlete. Ez a megnevezés annyira találóra sikerült, hogy azóta saját életre kelt, Galeotti pedig nem győzi hangoztatni, hogy ő ezt valójában nem is gondolta komolyan.

Több okból is helytelen ez az elnevezés, főként azért, mert az elmélet sem nem Geraszimové, sem nem doktrína. Nem Geraszimové, mert amit mondott, azt előtte már sokan megfogalmazták szovjet-orosz részről, és nem doktrína, mert inkább tekinthető a 21. századi hadviselés leírásának, mintsem Oroszország jövőbeli katonai-biztonságpolitikai stratégiai koncepciójának. Az Orosz Föderáció rendelkezik saját, pontosan meghatározott katonai doktrínával, ami nem sokban emlékeztet a Geraszimov által előadottakra (The Military Doctrine of the Russian Federation). Galeotti idézi Michael Kofmant, aki tréfálkozva egyszer azt mondta, hogy a Geraszimov-doktrínának egy haszna mégis csak van: felfedi a kifejezés használójának inkompetenciáját.

Mindazonáltal Geraszimov cikkének tartalma nem ok nélkül lett ilyen mértékben közismert: a krími és kelet-ukrajnai események során könnyen tetten érhető az abban ismertetett eszközök és módszerek alkalmazása.

Vlagyiszlav Szurkov az orosz elnöki kabinet helyettes vezetője volt Putyin első két elnöksége idején, később pedig Ukrajna kapcsán az elnök személyes tanácsadója. Ő vezette az amerikai kormány képviselőivel folytatott tárgyalásokat a minszki megállapodások végrehajtásával kapcsolatban és 2018-ig a kelet- ukrajnai szakadár államok informális irányítójaként ő képviselte Putyin elnök érdekeit a Donbaszban. Hozzá köthető továbbá a "nemlineáris háború" kifejezés, amit a Russzkij Pionyer portálon Natan Dubovickij álnéven publikált sci-fi novellájában használt először:

"Ez volt az első nemlineáris háború. A tizenhetedik, tizennyolcadik és más középkori századok háborúiban általában két szembenálló fél harcolt. Két nemzet vagy két ideiglenes szövetség.Most viszont négy szövetség alakult, és nem kettő küzdött kettő ellen vagy három az egy ellen. Mindenki mindenki ellen. És micsoda szövetségek voltak! Nem olyanok, mint régen. Ritka volt, hogy egész országok léptek szövetségre. Volt, hogy néhány körzet az egyik oldalon állt, néhány a másikon, ugyanannak az országnak egyik városa vagy generációja vagy neme vagy szakmai közössége a harmadikon. És amikor olyan kedvük volt, átálltak. Amelyik táborba csak akartak. Volt, hogy csata közben."

(A "nemlineáris" kifejezés a fegyveres konfrontáció elkerülésére és a közvetett módszerek alkalmazására utal.)

A Kreml ma aktívan használja az információs-pszichológiai hadviselést. A Russia Today már Amerikában is sugároz, Oroszország troll-farmokat tart fent fizetett bloggerekkel, politikailag és anyagilag támogat szélsőbaloldali és szélsőjobboldali pártokat. A nap huszonnégy órájában terjeszti információit a lehető legváltozatosabb csatornákon keresztül. Az Egyesült Államok képviselőháza Külügyi Bizottságának meghallgatásán Peter Pomerancev, a Legatum Institute vezető kutatója egy hatlépéses cselekvési tervet vázolt fel az orosz propaganda elleni védekezésként. Eszerint elsődleges tennivalók az információs tér védelme, az ukrán StopFake-hez hasonló NGO-k létrejöttének támogatása, továbbá az emberek megtanítása a helyes forráskritika alkalmazására. Antikorrupciós hálózatokat kell létrehozni, aktivisták, oknyomozó újságírók és jogi szakértők bevonásával. Támogatni kell Közép- és Kelet Európában a minőségi újságírást és a független orosz média térnyerését (utóbbi a meghallgatás idején, 2014-ben figyelmen kívül hagyta a helyi híreket, az volt a célja, hogy a nézők Ukrajnára összpontosítsanak. Ezzel egy olyan piaci rést teremtett, amit ki lehetett volna használni). Végül pedig létre kell hozni egy világszínvonalú orosz egyetemet, ami segítheti egy alternatív nézőpont kialakulását az ország nemzetközi közösségben elfoglalt szerepével kapcsolatban. 

Oroszország az információs hadviseléssel párhuzamosan a hagyományos katonai arzenálját is fejlesztette. Dimitrij Rogozin, a védelmi- és űripart felügyelő miniszterelnök-helyettes 2014-ben 561 milliárd dolláros hadsereg-fejlesztési és további 84 milliárd dolláros védelmi modernizációs kiadást irányzott elő. Céljaik között szerepelt egy holdbázis építése is, ahol tartósan be kívántak rendezkedni. A SIPRI adatbázisa szerint az orosz állam 2010 és 2020 között évi 10,1-14,8% között költött védelmi kiadásokra a teljes költségvetése százalékéban.

HH az orosz külpolitikában

Habár Geraszimov tábornok cikke 2013-ban, Szurkov novellája 2014-ben jelent meg, Moszkva már korábban is "tesztelte" a hibrid háború gyakorlati megvalósíthatóságát. Bizonyos szempontból a krími és kelet-ukrajnai események főpróbájaként tekinthetünk a 2007-es észtországi eseményekre, melyben Vlagyiszlav Szurkov szerepe is tetten érhető.

Észtországban a lakosság körülbelül egynegyede orosz származású. Az ország fővárosában, Tallinban minden év május 9-én összegyűltek az orosz nacionalisták és háborús veteránok a Bronzkatona szobránál, hogy megünnepeljék a szovjet győzelem napját. Az észt nacionalisták erre rendszerint ellentüntetéssel válaszoltak. 2007 márciusában az észt parlament megszavazta, hogy a béke megőrzése érdekében a szobrot helyezzék át egy katonai temetőbe.

Az orosz politikusok és a média nem várt vehemenciával kezdte támadni az országot, fasiszta kollaboránsoknak nevezve őket. Az oroszok tüntetni kezdtek, téglával dobálták meg a kiérkező rendőröket. A szobor köré sátorozók gyűltek, hogy megakadályozzák az elszállítását. Egy ember meghalt. Az Észtországban népszerű orosz média lejárató kampányba kezdett: azt állította, hogy az embert a rendőrség ölte meg, hogy oroszokat vertek agyon a kikötőben és hogy pszichotróp anyagot használtak a tüntetők kihallgatása során. A vádak mind hamisak voltak. Másnap viszont az észt kormány, valamint a bankok, újságok szervereit kibertámadás bénította meg.

Az oroszok kezdetben tagadták, hogy közük lenne a dologhoz. Később újságírói kérdésre válaszolva Szergej Markov, a Duma egyik képviselője azt mondta, hogy ne aggódjanak, a támadást egy alkalmazottja követte el, de a támadásnak semmi köze nem volt a Kreml-hez. Majd hozzátette, hogy ilyen dolgok egyre sűrűbben fognak történni. Később egy Nasi-aktivista elismerte, hogy ő is részt vett a támadásban. A Szurkov által alapított szervezet 600 fős tüntetést is szervezett a moszkvai észt nagykövetség elé. Az észt biztonsági szolgálat jelentése alapján a szobrot őrzők rendszeresen találkoztak az orosz követség alkalmazottaival.

Nyilvánvaló volt a Kreml részvétele, de bizonyítani nem lehetett. A "reflexív kontroll" célja Észtország esetében az volt, hogy az ország vezetését bizonytalanságban tartsa a támadás szándékát illetően. Azt akarták elérni, hogy megbénítsa az észteket a tudat, hogy nem tudnak adekvát választ adni a konkrét fenyegetésre. 

Ha az orosz politikusok azzal fenyegetnek, hogy elfoglalhatják Észtországot, akkor elképzelhető, hogy később valóban el akarják majd foglalni? Vagy csupán demoralizálni akarják őket? Esetleg azt akarják elérni, hogy az országot kockázatosabbnak találják a befektetők? Vagy azt, hogy paranoidnak és így megbízhatatlan NATO-szövetségesnek tűnjenek?

Egyáltalán, a NATO-nak miként kéne reagálnia egy ilyen támadásra? A szövetség továbbra is legyőzhetetlen a csatatéren − de a harc olyan területre terjedhet, ahol a NATO- nak nincs többé fölénye. Az 5. cikkely világosan kimondja, hogy ha a szövetség bármely tagját támadás éri, akkor az egész NATO-t támadás éri. De mit tehet a NATO, ha pld. egy ismeretlen, feltehetően orosz-szimpatizáns hacker kibertámadást intéz Bulgária ellen? Vagy ha egy kis balti határvárost gyaníthatóan orosz kapcsolatokkal rendelkező helyiek foglalnak el? Ilyen esetekben a NATO katonai fölénye mit sem számít.

Értékelés

Az eddigi áttekintés célja az volt, hogy a 2014-ben kezdődött orosz-ukrán konfliktus értékeléséhez definiáljam a HH-t. Mint látható volt, a nyugati és orosz értelmezésnek vannak közös elemei, de azok között az átfedés nem teljes. A különböző meghatározásoknak több közös és visszatérő eleme van, de teljes körű konszenzus még nem alakult ki a HH pontos definíciója tekintetében. Meghatározását befolyásolja, hogy ki, mikor, milyen kontextusban vizsgálja a kérdést. Kutatási kérdésem megválaszolásához úgy döntöttem, hogy mind az orosz, mind a nyugati HH-felfogás szűrőjén keresztül megvizsgálom a konfliktust.

A feldolgozott források alapján az a következtetés vonható le, hogy a nyugati szemlétben akkor beszélnek HH-ról, ha egy adott konfliktusban a hadviselés eszköztárának minimum két kategóriájából merít az egyik fél. Az orosz értelmezésben ezzel szemben a HH egy folyamatosan fennálló állapot, ami a geopolitikai befolyásszerzés 21. századi módszerének tekinthető. A nyílt fegyveres konfliktus (Clausewitz szellemében) ennek a folyamatnak pedig egy hosszabb-rövidebb szakasza.

A nyugati HH ezek szerint tehát elsősorban háború, ami jellegét tekintve hibrid, míg az orosz szembenállás mindig hibrid, és csak akkor háború, ha szükséges. Az egyik esetben a hangsúly a konfliktus meglétén van, a másik esetben pedig a minőségén, hiszen a szembenállás folyamatosan jelen van.

Galeotti is az orosz álláspont felől vizsgálja a kérdést: „Ez nem a régi fajta, fegyverdörgéssel kísért háború. Ezt az újfajta háborút a pénz susogásával, propagandisták éles mantráival és kémek halk suttogásával vívják”

Galoetti szerint a HH-nak két típusa van, amik viszont olyan szorosan összefonódnak, hogy akár egy érme két oldalának is tekinthetők. A HH egyik típusában a fegyverekkel vívott háborút megelőzi, vagy akár teljes mértékben felváltja egy politikai destabilizációs szakasz. A másik típusú HH pedig egy tisztán politikai háború, amiben a cél nem az ellenség területének elfoglalása, hanem annak megzavarása, megosztása, demoralizálása.

Korábbi bejegyzéseimben részletesen bemutattam az orosz-ukrán konfliktus kezdeti, 2014-es szakaszát (krími és kelet-ukrajnai események). Annak a kutatásnak és a fenti elméleti áttekintésnek figyelembevételével arra a következtetésre jutottam, hogy a HH orosz értelmezését tekintve mind a krími, mind a donbasszi konfliktus hibrid háborúnak tekinthető.

A HH nyugati meghatározására visszatérve, erre a narratívára leginkább az jellemző, hogy egy, már kialakult fegyveres konfliktus minőségét vizsgálja. A háború hibrid jellegét pedig az eltérő típusú fegyveres alakulatok (állami hadsereg, felkelő egységek, PMC-k, stb.) kombinált használata adja. Ez alapján a HH nyugati értelmezése úgy definiálható, mint egy olyan fegyveres konfliktus, ahol az egyik fél az alábbi táblázatban felsorolt eszközök két vagy több elemből álló kombinációját alkalmazza:

A táblázatban feltüntetett kategóriák meghatározása önkényes, az általam megvizsgált források összegzésének tekinthető. Vörössel jelöltem a fegyveres agressziót megtestesítő eszközöket. Halványabb piros színt kaptak azok a tevékenységek, amik ugyan nem jelentenek nyílt agressziót, ám ellenséges lépésnek, esetenként az ország belügyeibe való beavatkozásnak is tekinthetők. A szürkével jelzett eszközök szintén nem baráti megnyilvánulások, viszont azok a nemzetközi közösség súlyosabb szankciója nélkül alkalmazhatók, némelyikük legitim külpolitikai eszköz.

Az említett blogbejegyzésekben (Krím és Kelet-Ukrajna) bemutattam, hogy már 2014-ben mind a krími, mind az ukrajnai konfliktusban részt vettek az orosz reguláris erők tagjai. A Krím annexiója szinte teljes egészében fedett hadműveletnek tekinthető és a harcok tetőpontján Donbasszban is beavatkozott az orosz hadsereg. Az önkéntesek és felkelők a félszigeten csak kisegítő szerephez jutottak, míg Kelet-Ukrajnában a harcok nagy részét ők vívták a zsoldos csapatok támogatásával. Bűnszervezetek részvételével nem találkoztam a források feldolgozása során, bár bűnöző elemek mindkét területen jelen voltak. A táblázatban felsorolt egyéb eszközök alkalmazásának a vizsgálata meghaladja ennek az írásnak a kereteit, de a kutatásom során szinte mindegyikük alkalmazására találtam adatot. Mindezek alapján a kelet-ukrajnai háborúnak mind a krími, mind a donbasszi szakasza hibrid háború, annak nyugati meghatározása szerint is.

Ellenvélemények

Azok, akik azt állítják, hogy Ukrajnában nem HH zajlott, különböző megközelítések alapján jutottak erre a következtetésre. Leggyakrabban szemantikai megfontolásból utasítják el ezt a megnevezést. Az orosz diskurzusban például a HH terminus technicusa közel sem annyira elterjedt, mint nyugati körökben. Gyakoribb a „nemlineáris háború” (Szurkov), „hatodik generációs háború” (Szlipcsenko) vagy az „új generációs hadviselés” (Csekinov és Bogdanov) kifejezések használata. Bár ezek nem egymás szinonimái, de mint látható, a HH különböző meghatározásai sem feleltethetők meg teljes mértékben egymásnak. Az egyszerűség és egységesítés érdekében ezeket a koncepciókat a véleményem szerint a továbbiakban érdemes lenne egységesen HH-ként azonosítani.

Tad Schnaufer a tanulmányában három szempontból tartja kifogásolhatónak az ukrajnai események HH-ként való definiálását. Először is szerinte a HH-t eredetileg nem állami szereplők harcmodorának leírására alkották meg. Másodszor meglátása szerint a HH-ban eredetileg nem foglaltatott benne az információs, gazdasági, társadalmi és politikai aspektusa a hadviselésnek. Végül pedig azzal érvel, hogy Oroszország egy tágabb, geopolitikai cél elérése érdekében cselekszik, amiről pedig a HH-ról szóló egyetlen tanulmány sem tett eddig említést. Ezután javasolja a Geraszimov által használt nemlinerás háború alkalmazását az ukrajnai háború meghatározására.

Véleményem szerint Schnaufer téved. Először is, mert úgy gondolom, a HH meghatározása során a hangsúly az adott eszköztár használatán volt, és nem azon, hogy azt milyen típusú aktor és mely célból alkalmazza. Maga Hoffmann írja a Schnaufer által idézett tanulmányában, hogy „hibrid háborút vívhatnak mind államok, mind nem állami szereplők változatos formái” (Hoffmann). Arra pedig, hogy a Schnaufer által szintén hivatkozott Casey csak a HH fegyveres eszközeinek alkalmazásáról tesz említést, véleményem szerint az a magyarázat, hogy mivel a tábornok tanulmánya az amerikai hadsereg számára íródott, ő csak a fegyveres testületek szemszögéből vizsgálta a HH koncepcióját.

A Rand kutatóintézet arra a következtetésre jut, hogy Ukrajna esetén a HH leegyszerűsített interpretációja az eseményeknek. Álláspontjuk szerint a Krímben történtek inkább nevezhetők álcázott hadműveletnek, mint HH-nak, mert a katonaságon kívüli egyéb szereplők részvétele a konfliktus kimenetelét tekintve nem releváns. Abban egyetértek, hogy az önkéntes csapatok és a helyi lakosok támogatása nélkül is sor került volna a félsziget megszállására. Viszont ez nem változtat azon a tényen, hogy például a Berkut és a kozák önkéntesek is elláttak bizonyos feladatokat, emiatt pedig a Krímben történtek is HH-nak minősülnek.

A kutatóintézet álláspontja szerint a kelet-ukrajnai háború ciklikusan változott. Februártól augusztusig a konfliktus politikai, irreguláris, hibrid és konvencionális szakaszai is megfigyelhetők voltak. Véleményük szerint a hibrid szakasz csupán a donyecki repülőtéren vívott csatától az augusztus végi invázióig tartott. Mivel az orosz érintettség legkésőbb Girkin Szljavanszkba érése óta bizonyítható, és a felkelők, önkéntes csapatok és a PMC-k az orosz hadsereg megjelenésével sem hagyták el Ukrajnát, így az én álláspontom szerint viszont a kelet-ukrajnai háború teljes ideje alatt HH-ról beszélhetünk.

Hogyan tovább?

A Krím-félsziget esetében a körülmények annyira speciálisak voltak, hogy az valószínűtlenné tette az események reprodukálásának sikerességét. Putyin ennek ellenére tovább eszkalálta a konfliktust, irányítása alá vonva a Donbasz jelentős területét. A nyílt katonai műveletekkel a konfliktus 2022-ben a korábban bemutatott geraszimovi diagram (beillesztettem ide a szöveg alá is) 4. szakaszába lépett. A konfliktus jelenlegi állapotára eszerint a 

• politikai-diplomáciai nyomásgyakorlás (nukleáris támadással való fenyegetőzés)
• gazdasági embargó (olaj- és gázszállítás megszüntetésének lebegtetése)
• ellenzéki erők bevetése (ún. ötödik hadoszlop aktiválása)
• Információs hadviselés
• stratégia-katonai műveletek jellemzők.

Mint a politikusi nyilatkozatokból is látható, törekvések vannak Ukrajna katonai-politikai vezetésének cseréjére, a szembenállás további fokozódása esetén pedig a geraszimovi menetrend szerint Oroszországban elképzelhető a hadigazdálkodás bevezetése.

Ha Oroszország továbbra is a megadott sémát követi, akkor a béketárgyalások sikeressége esetén a 2008 óta kialakult eszkalációs spirál tetőzését egy viszonylag gyors deeszkalációs időszak követheti, mivel Putyin valószínűleg nem akar beleragadni egy "új hidegháború" típusú szembenállásba a Nyugattal.