
A klasszikus értelemben vett szuverenitás még egy személy, csoport, szervezet, állam korlátlan hatalma volt az egész társadalom felett. A szuverenitás alanya (pl. a király) fokozatosság és jogi korlátok nélküli, abszolút hatalmat gyakorolt, elkülönült és független volt az egésztől.
A demokratikus rendszerek kialakulásával a főhatalom korlátozhatóvá és osztottá vált. Míg a demokráciákban nem létezik abszolút hatalom, a totális államokban csak abszolút hatalom létezik, aminek az alanya nem a nép, hanem a párthatalom vagy az első számú vezető.
A világ különböző államaiban és a történelmi fejlődés egyes állomásain eltérő szuverenitáskoncepció figyelhető meg. A premodern világ esetében nemcsak szuverenitásról, de még államról sem beszélhetünk. Ma is van erre példa, Szomália, Afganisztán és Libéria például ilyen rendszerben működik, egyfajta új terra nullius jött létre ezeken a területeken.
A modern államok ezzel szemben a klasszikus vesztfáliai típusú államok. Modernnek nem az újszerűsége miatt nevezik őket (valójában kimondottan tradicionálisak), hanem mert a nemzetállamiság szolgált a modernizáció motorjaként. A modern rend esetében fontos szerepet tölt be az állami szuverenitás. A belpolitika és a külpolitika élesen elhatárolódik és az előbbinek nincs beleszólása a külügyekbe. A biztonság végső garanciája az erő, a határok csak erőszakkal változtathatók meg.
A modern állam és jog kialakulása Nyugat-Európában a polgári forradalmakkal teljesedett ki és fejeződött be. Az állami fejlődéstörténet ezen szakaszában a politikai rendszerek két szélsőséges típusa alakult ki:
- demokratikus jogállamok, melyekben a hatalom szervezett rendszere az államhatalmi ágak szétválasztásán és együttműködésén alapul (sokközpontú szuverenitás)
- totalitárius rendszerek, ahol a szuverenitás a hatalmi rendszer központosításán alapul.
A gyakorlatban a legtöbb állam valahol e két szélsőség között helyezkedik el.
A nemzetközi kapcsolatok elméletében Machiavelli és Clausewitz írta le ezt a világrendet. A huszadik században a szuverén államok egyre több kényszerítő jogosítványokkal rendelkező katonai (pl. NATO) és nem katonai (politkai/gazdasági, pl. EU) nemzetközi szervezeteket (nemzetközi szuveréneket) hoztak létre, amelyek szabályait magukra nézve kötelezőnek tekintik. Az ENSZ-t is a modern rendszerben alapították azért, hogy általa megteremtsék a rend és jog nemzetközi alapjait. Alapokmánya hangsúlyozza az állam szuverenitásának fontosságát és erő általi megóvását.
A modern államrendszert a posztmodern nemzetközi rend váltja fel. Ennek keretei közt az államrendszer megszűnik, de nem a premodern állapotot jellemző káosz, hanem egy magasabb szintű rend felé tart. A modern európai rendszer a vesztfáliai szerződéssel jött létre, a posztmodern pedig a Római Szerződéssel és az Európai Hagyományos Fegyveres Erőkről szóló Szerződéssel. A posztmodern rendszer nem alapoz az egyensúlyra, nem hangsúlyozza a szuverenitást, sem a belügy és a külügy különválasztását. A belső békét a gazdasági és politikai kapcsolatok által létrejött interdependencia-rendszer szavatolja.
Oroszország ma is modern államrendszert épít. Európának a orosz modelltől eltérő, posztmodern szuverenitás-értelmezése folyamatos feszültség forrása az EU és Moszkva között. Oroszország elutasítja a normakövetést, relatív gyengesége miatt viszont kénytelen szövetségeseket keresni. Ilyen szövetséges lehet Kína, viszont kérdéses, hogy Peking továbbra is versenyezni fog-e a nyugati hegemóniával, vagy gazdasági megfontolásból végül alkalmazkodik majd a posztmodern szuverenitási normákhoz. Ez esetben Moszkva nehezen tudja majd megvédeni hagyományos vesztfáliai szuverenitásértelmezését.